Greenways

Hosszú idő után ismét jelentkezem. Ha jól emlékszem közel 4 hét (mikor elkezdtem írni a posztot, akkor még 3-at írtamide) telt el az utolsó posztom óta. Sajnos a következő posztok sem fogják gyakrabban követni egymást. Szeptember közepéig maradok Izlandon és gakorlatilag már betábláztam magam különféle táborokkal és a táborok közti szünetek pedig kezdenek megtelni különböző túratervekkel. 

De ez a jövő, a blog pedig a múlt eseményeit igyekszik megörökíteni, így térjünk vissza kicsit oda ahol utoljára zártam soraimat. A Meet us don't eat us tábor végén az összegyűjtött aláírásokat egy már tradíciónak számító pofavizit keretében prezentáltuk a Halászati Minisztérium egyik ügyvédjének. Mint táborvezető természetesen ismét nekem jutott a feladat, hogy valami okosat mondjak miközben átadom a közel 9000 aláírást tartalmazó füzetet.

Ezt körülbelül fél órával az esemény előtt tudtam meg, így remegve kezdtem egy papírcetlire kaparni valami monológféleség vázlatát. Visszagondolva elég jól sikerült, persze a lámpaláztól az angoltudásom elillant, így hebegve-habogva, de azért tudtukra hoztam, hogy mit is gondolok. Elmondtam a hölgynek, amit már itt a blogon is megírtam: kisebb csalódás, sokk ért, mikor az első pár hétben realiztám, hogy a zöld menyországként elhíresült Izland, annyira nem is az. Aztán jött a sokk, mikor kiderült, hogy ezt az egész bálnavadászatot csak két helyi tartja fenn, azért, hogy a kíváncsi turisták megkóstolhassák ezt az egzotikumot. Az egésznek semi köze a tradíciókhoz. Szóval az Izlandról alkotott kép kicsit összedőlt bennem és kissé abban a 9000 emberben is, akik aláírták a petíciót. Ha szeretnék, hogy ez a kép újra felépüljön bennünk, akkor hallgassanak az olyan emberekre, mint az IFAW helyi vezetője, Sigi, és az önkéntesek. A 9000 aláírást tartalmazó füzet a mi hangunk.

Sok mindent tanultam ebből a munkából, leginkább, hogy hogyan kezeljem a különböző szitukat és hogy milyen hatékony bosszantó eszköz nyugodtnak maradni egy-egy vitás helyzetben.

A pihenőnapok gyorsan és zökkenőmentesen teltek, nem történt semmi említésreméltó azon kívül, hogy mennyire felháborodtam, mikor egy nyamvadt üres naplóért 5000 forintnak megfelelő összeget kértek a boltban. De hát ez Izland, nagyon drága minden.

Kissé csüggedten indultam neki a következő táborra való felkészülésnek hiszen ismét a déli partra küldtek, ahol már jártam korábban, így azt gondoltam, hogy kissé unatkozni fogok. Nem így lett, az egyik legjobb táborom kerekedett ki az agészből, ami köszönhető a farm tökéletes elhelyezkedésének, a lenyűgöző embernek, aki fogadott bennünket, valamint az önkénteseknek egyaránt.

A farm mögötti hegyről csodás kilátás nyílik a Westmen Islands-re

A döbbenet már a hoszttal való első találkozás alkalmával elkezdődött: megkínált sörrel a saját házában. Tudni kell, hogy ez nem általános, általában a hosztok nem sokat költenek az önkéntesekre. Valahol éreztem, hogy ez valami más lesz, itt talán még szeretni is fognak minket. A sör, mint sör csak egy apróság, de mint gesztus egy önkéntes felé, óriási.

Július elsején indul a csapat útnak Reykjavíkból Vík városkája felé, amelyhez viszonylag közel található a farm. Út közben volt szerencsém Magnival, a hoszttal, elmenni egy kicsit bevásárolni, hogy legyen kajánk a következő pár napra. Én kisé megszeppenve húztam elő a zsebemből a bevásárlólistát mivel az elég hosszúra sikerült. Elvégre 8+1 emberre kellett vásárolni, úgy hogy a nulláról indultunk, tehát nem tudtam mi van a házban és mi nincs.

Aztán jött a döbbenet második foka: minden egyes tételnél ő hozzáadott még valami igazán izlandit. Én csak annyit írtam a listára, hogy tej, erre ő bedobott 6 doboz tejet és még hozzá 6 doboz Surmjölköt és egy áfonyából készült szintén dobozos jamszerűséget, majd hozzátette, hogy imádni fogjuk a kettőt együtt. Igaza volt. Majd elérkezett a hús vásárlása. Ekkor ő elmondta, hogy a hűtője tömve van bárányhússal, úgyhogy ezen ő könnyen átugrott én pedig csak áltam ott lefagyva, mivel én az eddigi táborok tapasztalataiból azzal számoltam, hogy a legolcsóbb virsli és a darálthús között kell majd választanom. Jut eszébe, nincs otthon hal, úgyhogy gyorsan bedobott pár kiló méregdrága lazacot a kosárba én pedig csak szájtátva álltam előtte. Soha egyetlen hoszt nem vett nekünk ilyesmit. Itt valami csoda van készülőben, gondoltam.

Megérkeztünk a farmra, itt ért a döbbenet harmadik hulláma. A ház egy 200 méteres sziklafallal körbevett, védett völgyben található a főúttől nem messze, teraszáról pedig csodás kilátás nyílik a Westmen Islandra. A hoszt kutyája, vidáman pattant ki az autóból majd gázolt bele a térdik érő dúsan zöldellő, virágokkal tűzdelt fűbe, majd mi is követtük miután magunkhoz tértünk a csodálattól. 

A házat több mint 150 éve Magni széppapája építette, hatalmas pajtával, istállóval. A házban 6 fürdő van, ugyanennyi csodásan megkomponált stílusban felszerelt hálószoba, egy hatalmas étkező egy kisebb kandallóval és egy még hatalmasabb nappali egy hatalmas kandallóval. Döbbenet negyedik foka súlytott le ránk mikor Magni bejelentette, hogy a megérkezésünk tiszteletére összedob egy tonhalsalátát, most csak ennyi, mert a lazacot estére akarja meggrillezni nekünk. Közben komótosan begyújtotta nekünk a kandallót, mivel kicsit hideg volt a házban. Soha egy hoszt sem főzött még ránk (az international dinner-t kivéve), pláne nem többször.

Hamar megszoktuk a kandalló melegét

A szokásos ismerkedési játékok után várakozva hajtottuk álomra a fejünket. Másnap reggel a munka 9:00-kor kezdődött, amely eleinte a ház csinosítgatásából és rendrakásból állt. A tábor utáni következő héten egy festménykiállítás kap majd helyet a pajtában, amely a tábor elején tele volt kacattal, hulladékkal. Elsőszámú küldetésünk az volt, hogy kitakarítsuk és kortárs műteremmé varázsoljuk a pajtát. Másodrangú küldetésünk az volt, hogy a farm köré elültessünk 2000 fát (kőrist, égert, nyírfát) Izland újraerdősítése és a farm szélvédelmének jegyében.

Természetesen a 12 napot nem csak munkával töltöttük, szabadidőnkben sokat játszottunk és kirándultunk. Egyik nap úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk a farmmal szembeni partszakaszra eljutni, habár Magni azt ajánlotta, hogy ne tegyük. Enek két oka lehetett: az egyik, hogy viszonylag mocsaras terepen kellett átkelnünk a másik, hogy kereszteznünk kellett pár farmot a küldetés teljesítéséhez. Ez utóbbival nem is volt próbléma, azoban a mcsaras rész majdnem elijesztett minket. De aztán szerencsére találtunk egy kevésbé süllyedűs szakaszt, ahol sikeresen átkelve végül megérkeztünk a partmenti dűnék világába. A hely elszigeteltségének köszönhetően az ember olyan dolgokra bukkanhat a parton, amire nem igazán számíthat a turistalátványosságnak hirdetett Blacksand beachen. Itt azonban mi nem másba, mint egy komplett delfincsontvázba futottunk bele, ez volt a döbbenet ötödik hulláma. Ez csak nekünk, nyolcunknak szólt, az igazi érintetlen Izland.

Békésen pihent a fekete homokban

A partra Fluga, a labrador is velünk tartott. A fürdőzéstől hiába is próbáltuk volna visszatartani, ő egy kisebb energiabomba, amely egyenesen az óceán habjaiba csapódott. Nevét egy kölyökkorában az orrára repülő légyről kapta. Nem túl kreatív, de kitűnően hallgatott rá, sőt, még a különböző akcentusokkal is kiválóan megbirkózik.

A parton elindőztünk egy kicsit, hiszen annyira a miénk volt a pillanat, annyira zavartalan, hogy nem igazán akartuk otthagyni. Azonban későre járt és másnap várt ránk a munka, így végül a mocsáron ismét átkelve visszakullogtunk a 4 kilométerre lévő házba.

Természetesen egyszer Fluga is elfárad, ilyenkor elfoglalja a szerinte neki kijáró alvótrónt

A másnapi munka különösebb események nélkül, zökkenőmentesen zajlott. Büszke voltam a kis csapatom minden tagjára, hiszen nem volt szükség arra, hogy bárki kérlelje őket, hogy az adott munkát elvégezzék. Úgy gondolom, hogy mindenki úgy érezte, hogy Magni jóságáért cserébe tartozunk neki annyival, hogy tisztességesen elvégezzük a ránk bízott feladatokat.

A másik ok pedig valószínűleg az volt, hogy a nap során kikristályosodott, hogy mit is fogunk csinálni a következő napon, ami ismét szabadnap volt. Magni felajánlotta, hogy amennyiben kedvünk van hozzá, akkor teljesítsük a Skógar-Thorsmörk túraútvonalat, ami nagyjából 26 km hosszú, 1100 méterre visz fel, 8-9 óra alatt átlagosan teljesíthető. Az ösvény az Ejyafjallajökull és Myrdalsjökull gleccserek pompás hósapkái között vezet keresztül. Szerencsére a csapatból mindenki szeretett túrázni, így azonnal rábólintottunk a dologra. Magni vállalta, hogy a végállomásról hazafuvaroz bennünket a farmra, majd egy újabb adag döbbenet pottyant a nyakunkba: azt is vállalta, hogy egy igazi, kiadós izlandi erőlevest, azaz báránylevest főz nekünk vacsorára. Hát majdnem a nyakába ugrottunk, annyira örültünk ennek.

A túra részletes leírása nem célja a posztnak, ha valakit érdekel, akkor számos oldalt találhat a témában, de élőben megnézni sem olyan borzasztó.

Nem hinném, hogy bárkinek csalódást okozna ez a túra

A látvány csodás, de érdemes a lábunk elé is nézni, az út néha meredek

A túraútvonal egyébként az Eyjafjallajökull 2010-es kitörse során felszínre került új lávamezőn halad keresztül. El se tudom mondani mennyire szürreális a látvány, mennyire megérinti az embert, hogy a a millió pengeéles, éjfekete szikla akár több milió éves pokoljárás után végre megpihenhetett a felszínen, de nem sokáig élvezheti a szabadságát, mivel a növényzet máris uralmat gyakorol feletette.

Lélekben feltöltve, testben kimerülve vetettük bele magunkat az utoló pár száz fa elültetésébe. Szakadó esőben dolgoztunk, ami persze jó a fáknak, kevésbé jó nekünk. Hasznos tapasztalattal lettem gazdagabb: az izlandi fű elég magas ahhoz, hogy a víz befolyhasson róla a gumicsizmába, ami persze belről kifelé is vízálló. Sebaj, volt saját medencém, mindjért kettő is.

Fájó szívvel vettem búcsút ettől a farmtól, csodálatos emberekkel találkoztam, volt szerencsém olyan pillanatokhoz, amely ledönt minden sztereotípiát az egyes nemzetekről. Persze mondhatjuk azt is, hogy a kivétel erősíti a szabályt. 

Búcsúajándék az ölelgetnivaló barátaimnak: imádják a pitypangot

A következő táborom a Westfjords-ba, azaz a nyugati fjordokba vezet. Reykhólár 300 fős városkájának éves fesztiválján segítkezünk majd. A lakosság ilyenkor megtriplázódik, gyereksereg lepi el az utcákat. Ez a tábor teljesen más lesz az eddigiekhez képest. Mind a helyszín, mind a munka miatt izgatottan várom sorsomat. A tábor után egy kis magányba vonulok: nyakamba veszem a hátizsákom és nekivágok pár napra egy sátorral, kajával és fényképezőgéppel a fjordok kietlen világának, hogy aztán megmutathassam Neked, kedves olvasóm.

Az EVS kalandom egyébként a végéhez közeledik, hisz szeptemberben lejár a mandátumom Izlandon. A Reykhólárban töltött tábor után még két tábor vár rám. Egyelőre úgy néz ki, hogy még egyszer lesz szerencsém a Westfjords-ba eljönni a tengerparton szemetet szedni, az utolsó tábor pedig felteszi az i-re a pontot: a legnehezeb táborom lesz, hiszen tinédzsereknek kell majd két héten át minden nap átmosnom az agyát koncentrált környezetvédelmi eleggyel. Tehát előadásokat kell majd nekik tartanom. Tinédszereknek. Angolul. Tinédzsereknek. Tinédzsereknek... :)

Ritkulnak a posztjaim. Nem vagyok profi blogger, de így is akár órákat kíván egy-egy poszt megírása. Vagy talán épp azért, mert nem vagyok profi. Ki tudja. Lényeg, hogy sok időt és energiát igényel és mivel táborvezetőként nekem kell a táborokba a legtöbb energiát beletennem, így nem is olyan egyszerű összekaparni egy kis felesleget.

Ezt nem siránkozásnak szántam, csak igyekszem némi képet adni arról, hogy az 5 hónapos nyaralás nem egészen abból áll, hogy lógatjuk a lábunkat a hegyoldalról és számoljuk a birkákat a fjord túloldalán.

Legutóbbi táborom után egy hoszabb szünet következett, amelynek három napját egy csodálatos országban töltöttem. Kicsit rohanásnak és értelmetlennek tűnhet 3 napra elutazni valahova, de tökéletes felüdülést jelentett. Úgy döntöttem ugyanis, hogy 3 napra hazautazom nyaralni. Volt szerencsém ezt a 3 napot Bánkon, az ország egyik gyöngyszemén eltölteni. Meglepett, hogy mennyire hiányzik a sok csupasz izlandi szikla után a magyar erdő illata és az erdei muzsika, a madárcsicsergés. 

A rövidke felüdülés után maradt még néhány napom felkészülni a következő táboromra, amely ezúttal Reykjavíkban kapott helyet. Ez nem más, mint az angolul jól csengő "Meet us, Don't eat us" kampány. A tábor során az itteni fogadó szervezet biztosít önkénteseket az IFAW ( International Fund for Animal Welfare) által 2011-ben indított kampány népszerűsítéséhez. (http://ifaw.is/) 

A cél az idei évben, hogy elérjük a 100000 aláírást. Egyébként egész közel járunk: ~73500. A feladatunk nem más, mint a Reykjavík utcáin sétálgató embereket, turistákat és izlandiakat egyaránt, rábírni, hogy írják alá a petíciót. 

Az első napon alapos felkészítést kaptunk az izlandi bálnavadászat történelméből. Ami, ha pontosan akarunk fogalmazni, nem is igazán az izlandiak történelme, sokkal inkább a briteké, norvégoké, németeké. A kereskedelmi bálnavadászat a II. Világháború után kezdődött, csupán azért, hogy a Hvalfjörd-ben létesített brit&amerikai haditengerészeti bázist működőképesen tartsák, félve egy újabb háborútól.

Azóta volt egy hosszabb időszak, amíg betiltották a vadászatot, azonban a 2000-es évek elején ismét engedélyezték. Így Izland lett a világ 3. országa, amely a mai napig folytatja a bálnavadászatot. Ehhez azonban hozzá kell tenni néhány nagyon fontos adatot: az izlandiak csupán 3%-a fogyaszt rendszeresen bálnahúst, 82%-a soha nem próbálta, a turisták 17%-a próbálja ki "csak az íze kedvéért". Izland lakossága 330000, a turisták száma az idei évben eléri a 2000000-t. Lehet számolni, hogy melyik csapat miatt kelt életre ismét ez a szükségtelen buisness.

Ugyanakkor a bálnavadászatot védő helyiek többsége azzal érvel, hogy a bálnák levadásszák a halakat a halászok elől. Erre azonban semmilyen tudományos bizonyíték nincs, sőt, a tapasztatalatok az ellenkezőjét mutatják. Így aztán van néhány jámbornak koránt sem nevezhető páciens, aki a fake-nacionalizmustól átitatva ront az önkénteseknek az utcán.

Ez történt szegény olasz lány önkéntesemmel is az első napon Reykjavík központján. Miután a pólónkra ragasztott logó miatt egyértelmű volt, hogy kit és mit képviselük, egy vikingvérű izlandi hölgy a semmiből előbukkanva egy pofonnal adta a lány tudtára véleményét. Szerencsétlen lánynak leesett a szemüvege és mire összekaparta magát, addigra a hölgy tovább állt. Áu.

Természetesen nem szabad általánosítani. Az izlandiak többsége a kampány mellett áll, de ugyanakkor óvatosságra intett bennünket ez az eset. Kicsit beleízleltünk  az aktív természetvédelem frontzónájába. Ennek az egésznek a pszichológiai háttere valószínűleg a fenyegetettség érzéhéhez vezethető vissza: a hölgy fél a változástól. Vagy egyszerűen haszna van a dolgon. De ezt valószínűleg soha nem tudjuk meg. 

Engesztelés képpen másnap egy bálnalessel zártuk a napot. Az IFAW jóvoltálból ingyen. Valahol büszke vagyok arra, hogy aktívan részese lehetek a kapmánynak. Ezen kívül óriási tapasztalatot szereztem már most arról, hogy hogyan közelítsek idegen emberekhez és hogyan reagáljak a kérdésekre, kritikákra. Emellett két nap alatt az angoltudásom megugrott, na nem a szókincs (kicsit persze az is) inkább a folyékonyság.

A bálnales egy jó kompromisszumnak tűnik a vadászat helyett

Ez a tábor alapvetően erről szól, így túl sok sztorim nincsen jelenleg. Azonban itt a hétvégé, a kirándulások napjai, na meg a Magyarország-Izland meccs napja. Kíváncsi leszek mit hoz ez a pár nap :)

Utolsó bejelentkezésem a Stóra-Sandfell lovasfarmról történt, épp az első pihenőnapunk előtt. Az a bizonyos pihenőnap nem egészen a terveknek megfelően alakult, de így sem panaszkodhattunk. Reggel, mikor megérkeztünk Egilstadir városka uszodájához, egy nyakig festékes úriember közölte velünk, hogy az uszoda zárva van egy hétig felújítás miatt. No nem baj, a városka mellett van egy kis vízesés, a Fardagafoss, gondoltuk ott elütjük az időt.

A vízesés nem is volt olyan pici, mint azt hittük. Ha valaki Izland vízeséseiről olvasgat, akkor biztosan az első 10 között talája a Saeljalandfoss-t, mely híres arról, hogy be lehet sétálni a vízesés mögé. Több ezer fotó kering róla a neten, így én nem tettem fel még egyet, teljesen felesleges. Viszont kevesebben tudják, hogy nem ez az egyetlen vízesés, ami mögé könnyedén besétálhat az ember. Mi sem tudtuk, így a Fardagafoss igazi meglepetésként ért bennünket. Sajnos azt megmutatni, hogy milyen volt a kilátás, nem tudom, mivel a még megmaradt jég eltakarta azt.

Árnyékban még tél van

Ezzel a kis túrácskával jól kifárasztottuk magunkat, így miután hazastoppoltunk délután négykor, levezetésként az egyik önkéntessel nekiugrottunk a Sandfell hegynek, amely 1150 méter körül van magasságban. 400 métertől egyre több hóval találkozik az ember, 700 méter felett pedig gyakorlatilag teljes a hótakaró a hegy tetején. De ez nem tántorított el bennünket, mivel nem volt csúszós a felszín a tavaszi olvadás miatt. Viszont szeles annál inkább. Az erős szél miatt minden egyes pihenőnél pár pillanat alatt fázni kezdtünk, így nem volt időnk gyönyörködni a kiváló panorámában.

Szerencsére a nap azért kicsit melegített bennünket

A mászáshoz nem szokott mászótársam másnap reggel moccanni nem bírt. De sajnos a munka folytatódott, ami ráadásul nem volt túl könnyű: árokásás, sóder lapátolás, föld egyengetés. Ugyanakkor örülök annak, hogy a fáradtság ellenére senkit nem kellett kifejezetten unszolni arra, hogy a munkáját igényesen végezze. Természetesen arra figyeltem, hogy a legenergikusabb kapja a kicsit nehezebb feladatot, míg a fáradtabbak a könnyebbeket. Így volt akinek lócitromrugdosás maradt :) Igen, ahol géppel nem tudták a tavalyi lókakit elteríteni, ott bizony emberi erővel kellett a kupacokat elgyengetni. Jó móka volt.

Ugyanakkor a hoszt környezethez való vizsonya nem sokat javult a tábor alatt. Amikor a nyaralók mellé a mosogató vizét elnyelő víztartályt egy kiürült 20 literes dízelolajos kannából kellett legyártanom, akkor észrevettem, hogy az egyik ballonban még volt kb. fél liter. Megkérdeztem a hosztot, hogy hova öntsem. Csak önts ki a földre! - vágta rá gondolkodás nélkül, szinte számára természetesnek tűnően. Ennyire hülye nem lehet valaki - futott át az agyamon, miközben kisebb sokkot kaptam a hallottaktól. Természetesen nem tettem meg, beleöntöttem a traktorba. Oda ahová való.

A tábor során megtudtam még azt is, hogy a veszélyes hulladéknak számító festékesvödröket elássák valahova a több mint 1000 hektáros farmon. Csak hogy egy kis pénzt spóroljanak. Ugyanakkor a farmon lévő rendetlenség miatt sokszor azt sem tudták, hogy milyük van. Többször meglepődtek mikor pakolgatás során találtunk valamit, amit már rég elfelejtettek, hogy megvettek. 

Ugyanez a rendezetlenség érződött sokszor a munka során is. A következetlenség miatt több munkát kétszer is el kellett végeznünk, mert nem gondolták végig, hogy az egyik lépésnek milyen hatása lesz a következőre. Ezt természetesen az önkéntesek is érezték, fel is mordultak, végül nekem jutott a feladat, hogy a csapatot képviselve kifejezzük nem tetszésünket. Ez azonban csak az utolsó napok egyikében ért meg bennünk, így nagy hatással nem volt ránk nézve, de reméljük, hogy a fogadó család tagjai érezték, hogy valamin változtatniuk kell.

Ezek az apró tüskék azonban nem akadályoztak meg bennünket abban, hogy a maradék szabadnapjainkon jól érezzük magunkat. A következő ilyen napon Seydisfjördur felé vettük az irányt. A városka nem túl nagy, ugyanakkor az első pillantás a hegyekből a fjord tövében elhelyezkedő apró házakra azt az érzést kelti az emberben, hogy egy igazgyöngyöt talált.

Seydisfjördur, a nyugodt kis falucska az óriások lábánál

A város környékén számos kirándulási lehetőség és látnivaló található. Mi elég későn érkeztünk meg, így csak egy rövidebb túrácskát választottunk, de az is óriási élmény és felüdülés volt. A túra elején fel kellett kapaszkodnunk a fjord oldalába, ahonnan a panoráma egyszerűen mesés, szinte már giccsesen filmbeillő. Sajnos arra nem volt időnk, hogy a fjord végén fészkelő lundákat meglátogassuk, de így sem volt hiányérzetünk.

Az utolsó szabadnapunk során ismét a szerencsére bíztuk magunkat. Korábban már írtam arról, hogy elgondolkoztató, hogy stoppolás során szinte soha nem találkozunk izlandival. Ez most sem volt másképp. A Hengifoss nevű vízeséhez vezető úton egy betelepült német lány, hazafelé egy izraeli pár, majd huostoni srácok voltak a segítségünkre. Időközben megértettem miért van ez: Izland lakossága 320000 fő. Ők fogadják idén nyáron a közel kétmillió turistát. Ennek az áradatnak az izlandiak csak részben tudnak örülni. Természetesen az anyagi része jól jön az országnak, ugyanakkor a turisták jelentette környezeti terhelés próbára teszi azt. Tudtommal éppen emiatt a turisták számának korlátozásán törik a fejüket. Valami hasonlót szeretnének bevezetni, mint Új-Zéland.

Maga a vízesés hozta a normát: lenyűgöző, erőteljes, gyönyörű és hideg

Az utolsó szabadnapunk a hazautazás előtti napra esett, így a vízesés után nekiláttunk a pakolásnak és a búcsúzásnak. Ez egy kicsit hosszúra sikerült, így aztán hajnali 2:37-kor sikerült lencsevégre kapnom a felkelő napot.

Pár óra alvás után reggel 8-kor fáradtan ültünk autóba, ami nem volt túl jó egy 650 km-es út előtt. Ezúttal az északi partot választottuk, mivel távolságban semmi különbség nem volt a délihez képest. Én vezettem, ami Izlandon kicsit nagyobb figyelmet igényel, mint otthon. Az útviszonyok gyorsan változhatnak, az út néhol keskeny és bizony a szél nagyon erősen löködheti az autót, így kapaszkodni kell a kormányba rendesen.

Utunk során beiktattunk pár megállót. Az egyik ilyen a Dettifoss, amely hivatalosan Európa legerőteljesebb vízesése. Igen, egy újabb vízesés. De ez egy kicsit más és ez egy kicsit másképp gyönyörű. Ereje valóban letaglózó. 

A kép természetesen semmit nem ad vissza

Vezetés közben sem unatkozik az ember

Essen néhány szó a lovakról is hamár egyszer lovasfarmon jártunk. A farmon 3 alkalommal volt lehetőségünk lovagolni, általában este 10 óra után. Ez meglepő lehet, de az évnek ebben a szakában gyakorlatilag már soha nincs sötét, így a tájékozódással nincs semmi probléma. Ráadásul a lemenő nap, illetve az „éjjeli” fények csodás színeket kölcsönöznek a tájnak. Gyakorlatilag belelovagoltunk egy festménybe.
 

Éjjel 11:30

Én egy furcsa lovat kaptam. Egy állatsimogatóból befogadták, ahol nem kapott rendes nevelést. Emiatt kicsit csökönyös és nehezen kezelhető, de jól összebarátkoztunk a végére. Tudatni kellett vele, hogy ki a főnök, ha rakoncátlankodni kezdett, utána nem volt vele probléma.

Ezek a lovaglások visszaadták az életkedvünket, amit a nehéz munkával elvettek tőlünk. A két hét alatt, amit ott töltöttünk, ezek voltak a legszebb órák. Habár az izlandi ló kicsi, így sokszor leért a lábam :)

Egyik délelőtt egy lovasbemutatóra is eljutottunk. Nagy izgatottság uralkodott el rajtunk, mikor a hoszt szólt, hogy másnap bemutató lesz egy közeli ügetőn, ha érdekel bennünket, akkor a munka helyett elmehetünk. Többet se kellett mondania. Az egész rendezvényen voltak körülbelül 15-en, amiből 7 ló volt. Volt egy kutya is. A hangulat családias volt, de eléggé élveztük, mivel igazán mély bepillantást nyerhettünk az izlandi lovaskultúrába.

Panorámás kifutó

Most egy hosszabb szünet következik a következő táboromig. Ezúttal ismét Reykjavíkban leszek, egy bálnavédelemmel foglalkozó szervezetnek fogunk segíteni rendezvényszervezésben és ilyesmikben. Izgatottam várom! 

A két hét alatt Reykjavíkban kitört a nyár, zöldbe és virágba borult minden. A 15 fokos kánikulában az izlandiak tangapapucsban és pólóban lófrálnak. A város pezseg az élettől. Az egész éjszakás világosság miatt az emberek nem érzik szemükön az éjszaka súlyát. Június 21. környéki napokban ha szerencsém lesz, akkor megpillanthatom az éjféli napot, azaz amikor a nap nem megy le és izgalmas színekkel festi meg az eget.

Addig még bizonyosan jelentkezem a szünetben töltött időről és a táborra való készülődésről. Bless bless!
 

Enyhe fáziskésésben van a blog a valósághoz képest. Legutóbb 11 napja írtam. Abból a 11-ből két nappal is meg tudnám tölteni ezt a posztot, de utol kellene érjem magam, ezért ebben a posztban hadd legyen a szerepem egy mesebeli figura, aki felvette a hétmérföldes csizmáját.

Legutóbb a norvég hősnél hagytam abba (http://greenways.reblog.hu/a-reformer), akivel a Photomarathon tábor első napjaiban találkoztunk. A kis csapat ekkor még épülőben volt. Félénk kis kérdésekkel tapogattuk egymás határait. De szerencsére hamar kiderült, hogy át kell nevezzük a tábort Photomarathonról Partymarathonra. A party jelzőt ezúttal nemcsak a bárokban eltöltött idő miatt kapta, hanem azért, mert az ökörködés és a jó hangulat napközben, munka közben, főzés közben, sőt még a tábor után is megmaradt. Csodálatos 10 napot tölthettem el csodás emberekkel, akik valószínűleg örökre bevésődtek a fejembe.

Talán a jó hangulathoz az is hozzájárult, hogy a SEEDS számos kirándulási lehetőséget kínált a tábor résztvevőinek. Az egyik ilyen a Norhtern Light, amit így szezonon kívül már nem igen ajánlunk számukra. Támadt azonban egy ötletem, hogy ajánljuk helyette a Glymur vízesést, mint új kirándulást (http://greenways.reblog.hu/hegyek-kozott-volgyek-kozott). Óriási sikerem lett vele, az egyik lány gyakorlatilag elsírta magát, annyira tetszett neki. Engem pedig büszkeséggel töltött el, hogy bevált az ötletem és adhattam én is valamit nekik.

Néhányuknak egészen új és különeleges kalandban volt részük a vízesésnél

Volt szerencsém néhányukkal eljutni egy bálnalesre is. Egy kicsit talán olyan érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy szinte frusztráló mennyi túrista van már most Izlandon. Pedig akkor ott én is csak egy voltam a sok közül. Szerencsére azonban a jegyet féláron kaptuk, hiszen a SEEDS, mint környezetvédelmi önkéntes szervezet, segíti a bálnák védelmét információterjesztéssel és propagandával. Természetesen a bálnák nem maradtak el, és fél árért a szokásonál kétszer több bálna bukkant fel körülöttünk.

Néha azonban érdemes egy kicsit a másik irányba nézni.  

A bálnák helyét általában népes madársereg jelezte, akik próbálták elhalászni a megzavarodott halakat a bálnák feneketlen gyomra elől. A kirándulás 3 órán át tartott. A hajón rettentő erős volt a szél, amely természetesen nagy hullámokat vert, így sajnos az egyik lányon előjöttek a tengeri betegség kezdeti tünetei.

De hirtelen váltottunk hidegről melegre: miután visszaértünk a hajókirándulásról már pattantunk is az autóba, hiszen én voltam a sofőr a következő kiránduláson, amely a Reykjavíktól 45 kilométerre, Hveragerdi városkája közelében található fürdőhöz vezetett. Ez a hely arról híres, hogy a természetes hőforrások melegítette patakok egy kisebb folyót alkotva kínálnak tökéletes és ingyenes termálvizes pancsolási lehetőséget a kiéhezett turistáknak.

Éjjel 11 óra :)

Természetesen azért fotókat is készítettünk a táborba, hamár egyszer az volt a neve. Elvileg az önkéntesek fotóival készül egy kiállítás a BioParadis moziban, amelyet 1 hónapig tekinthetnek meg az odalátogatók. Ezúttal azonban beszálltam én is, hiszen én is szívesen töltöm az időmet fotózással, habár látva a többiek tehetségét elbizonytalanodtam, hogy tovább erőltessem-e a dolgot. Szerencsére azonban szívesen fogadtak maguk közt, így közösen álltunk neki kiválogatni 3-3 jó fotót az önkéntesek képei közül. Így 27 kép került végül a moziba.

Le a kalappal mindenki előtt

Elérkezett hát a búcsú ideje, ami egy házibuli formájában öltött testet. A spanyol önkéntesnek köszönhetően kitűnő Sangria is került a pohárba. Persze csak mértékkel, mivel az alapanyagok ára a csapat vagyonának felét elvitte. Ettől függetlenül elegendő volt ahhoz, hogy többekből előhozza eddig titkolt tánctudását, így aztán tanulhattunk orosztól bachatat, amerikaitól swinget és, hogy én se maradjak szégyenben, egy kis rock'n'roll alappal örvendeztettem meg a csapatot.

Másnap korán keltem, hiszen egyetlen napom maradt felkészülni a következő táboromra, a lovasfarmra, ahol elvileg faültetés a feladat. A Photomarathon csapattól egy levélben búcsúztam el, amit megírni sem volt egyszerű. De sajnos menni kellett tovább. Felhívták a figyelmem, hogy nehéz lesz megélni az összebarátkozás majd a búcsúzás hullámvasútját az öt hónap alatt. Tényleg az.

Az egyetlen pihenőnapom rohanással és kapkodással telt, így nem is sikerült mindent jól előkészítenem. Viszont nagy meglepetésemre az indulás napján reggel egy ismerős arc fogadott a találkozási ponton. A Photomarathon egyik résztvevője, az amerikai srác is jött a lovasfarmra. Volt némi kavarodás a SEEDS-nél az utóbbi időben, így gyakorlatilag az utolsó pillanatban tisztult le a résztvevők listája.

650 kilométeres vezetés várt ránk Reykjavíktól Egilstadirig, amely a sziget keleti felében, a legnagyobb erdősített területen található. Utunk az ország déli partján vezetett, néhány megállóval. Ismét meglátogattuk a Saeljalandfoss és Skógafoss vízeséseket, a Black Sand Beachet és a Glacier Lagoont. Ez utóbbi még ismerős volt számomra, de az ország ettől keletebbre fekvő része nekem is újdonságnak számított. 

Természetesen nem okozott csalódást. Djupavegur környékén csodálatos panoráma nyílik a keleti fjordokra. Ekkor már más vezetett, így volt időm gyönyörködni a tájban. A 939-es murvás utat használva levágtunk egy jó nagy kanyart az 1-es főútból. Ez az út felvezet 530 méterig, ahol gyakorlatilag még a tél uralkodik, de szerencsére az út tiszta volt.

A semmi közepén

Miután visszaértünk az 1-es főútra, már csak pár kilométert kellett vezetni és megérkeztünk a lovasfarmra. Hál' Istennek másnap csak délben kellett kezdenünk, aminek nagyon örültünk. Az elmúlt 4 napban elég sokféle feladatot végeztünk: kanapé összerakás, festés lakkal, festés feketével, festés pirossal, vízvezeték építés, szennyvíztartály telepítés, és egyéb nyalánkságok. Minden csak épp fát nem ültettünk még, pedig a tábor neve: faültetés egy lovasfarmon. Ehelyett ma ki kellett vágnom négyet... 

A mai napon ismét beigazolódott az a nézetem, hogy az izlandiakat nem igazán érdekli a környezetük. Mikor megkérdeztük őket, hogy hol moshatjuk ki a festéket az ecsetből, kapásból a patakra mutattak. Mi?!?! Ezután meg sem lepődtem, hogy a szennyvíztartály vízelvezető csövét közvetlenül a patakpartra telepítették. 

A lovakat még csak messziről láttuk  

Holnap szabadnap, amit termálfürdőzéssel és hegymászással kívánunk eltölteni. A farm mellett található a Sandfell hegy, amelynek teteje még mindig havas. Persze ez lefelé inkább vicces lesz, mivel viszünk fel magunkkal pár műanyag zsákot :) Ha túléltem jelentkezem!

Kedves olvasóm!

Elnézésedet kell kérjem, amiért ilyen hosszú kihagyás után írok izlandi kalandjaimról. A répafarmon töltött két hét után 5 nap pihenőm volt, amely alatt nem gyűlt össze egy teljes posztnyi élmény, ezért úgy gondoltam, hogy megvárom míg elkezdődik a Photomarathon tábor. Itt azonban úgy pörögnek a percek, hogy gyakorlatilag alig akad pár, amíg írhatok. De erről majd a poszt második felében olvashatsz.

Azért az öt nap pihenő alatt sem untam magam halálra. Az egyik délután fülembe jutott, hogy az egyik, a SEEDS által kínált, kiránduláson még van hely, így ha valaki szeretne, akkor csatlakozhat. Több se kellett, már ugrottam is, hiszen nem sokszor látogathatom meg a Reykjanes félszigetet teljesen ingyen, ráadásul csupa jófej emberrel.

Délután 3-kor már pattantunk is a kisbuszba, és nekivágtunk a kalandnak. Elsőként a Keflavik reptér felé vettük az irányt, de ezúttal nem a reptérre. Keflavik közelében  Sandvíknál található Izland egyik nevezetessége, a híd, amely összeköti az Észak-Amerikai az Eurázsiai tektonikus lemezt. Ebből bizonyára kiderült számodra, hogy Izlandon halad keresztül a két lemez határán húzódó Közép-Atlanti hátság. A lemezek évente két 2 cm-rel távolodnak egymástól. Ennek a tektonikus mozgásnak az eredmény Izland.

Balra az Eurázsiai lemez, jobbra az Észak-Amerikai lemez, közte a pokol kapuja

Utunkat a közelben található hőforrásoknál folytattuk. Ennek a helynek a különlegessége, hogy a felszín közelében található láva által felforralt víz apró kürtőkön keresztül tör a felszínre miközben záptojásszaggal teríti be a környéket. A hőforrás természetesen nem marad kihasználatlanul, a közelben egy hőerőmű épült.

A feltörő gőz hangja a mondák szerint egy, a kürtőbe esett boszorkány sikolya

Forró volt a talaj a talpunk alatt. Szó szerint: a közelben meglátogattuk a kissé csendesebb, de egyáltalán nem nyugodtabb vidéket, ahol bugyogó sárral és a felszínre törő víz által szállított ásványi anyagok színezte lerakódásokkal találkozhattunk.

Festőpaletta

Késő este értünk haza, így másnap kissé fáradtan estem neki a készülődésnek a következő táborba. Ez a tábor annyiban különbözik az előzőtől, hogy ez Reykjavíkban, a botanikus kert közepén található. A szálláson két csoport önkéntesei kapnak helyet: a Photomarathon önkéntesek és a botanikus kertben dolgozó önkéntesek. Így történt, hogy a szezon kezdetét jelezvén 18-an zsúfolódtunk össze a kis házban. De minél több ember van, annál több az új ötlet és a bolondozás.

Az én feladatom ezúttal jóval kevesebb, mint az előző helyen. Ennyi ember gyakorlatilag elszórakoztatja magát, nem szükséges őket összeboronálni mindenféle játékokkal. Önszerveződő az egész, így én magam is szinte csak résztvevő vagyok, annyival kiegészítve, hogy próbálom a menetrendet betartatni a srácokkal.

A menetredhez hozzátartozik két nap önkéntes munka a város temetőjében. Tyűha, az marha izgi... - gondolná az ember, de a két nap csupa meglepetéssel szolgált. Történt ugyanis, hogy a temető jelenlegi vezetője 2009-ben Norvégiából költözött Izlandra, ahol feladta újságírói karrierjét. Megszállott környzetvédő, így az érkezése idejéig a környzetvédelemre és a temetőben fellelhető "erőforrásokra" fittyet hányó cég életében nagy forduló pont következett be. 

Ezen szenvedélyét nem is rejti véka alá: gyakorlatilag az általa bevezetett újrahasznosítási rendszer minden részletét megismerhettük a szünetekben tartott rövidke kirándulások során. Ezenkívül az úriember épp most készül egyetemre (!), hogy idegenvezetést tanuljon feleségével. Rajtunk gyakorolt: bemutatta a temető minden különlegességét.

Nagyon nagyon sok érdekes ötletet mutatott, amit irigykedve néztem ismervén az otthoni viszonyokat. Kezdjük az elején. Egy korábbi posztomban már említettem, hogy a temetőben is van általános újrahasznosítás (http://greenways.reblog.hu/seeds-traning-day-1), de azt sosem gondoltam volna, hogy a színfalak mögött milyen munka zajlik. 

Mint sok temetőben, itt is vannak fák és virágok, melyek sok zöldhulladékot termelnek. A zöldhulladékot minden tavasszal és a nyár folyamán összegyűjtik és nagy komposzthalmokba rendezik, majd az érett komposztot kihelyezik a temetőbe, hogy a sírokat gondozó helyiek felhasználhassák az új növények ültetéséhez.

Annyi a komposzt, hogy a most létesülő új temetőt is ők látják majd el friss humusszal

Biztosan Te is tudod, hogy otthon a temetőkbe manapság óriási mennyiségű műanyag- és üvegmécses kerül be, de onnan általában a zöldhulladékkat keverve kommunális hulladékként kerül ki, amiért az önkormányzatok nagyon sok pénzt fizetnek. Na itt nem. Olyannyira nem, hogy télen, mikor nincs mit csinálni, akkor a hátrahyagott mécsesekből a viaszt eltávolíják, majd az eladják, hogy újabb gyertyák készüljenek belőle. Az üveget és a műanyagot pedig újrahasznosítják. A koszorúkal sem tesznek másképp, az esős napokon darabjaira szedik azokat, amelyekből aztán zöldhulladék (majd komposzt), műanyag és fémhulladék lesz, amelyet szintén eladnak. 

Semmi nem megy kárba

Ez természetesen emberi munkaerőt igényel, de errefelé is vannak csökkent képességűek, akik szívesen foglalkoznak ilyesmivel, így mindenki jóljár ráadásul még a természetet is védik. Az irodában keletkező hulladékot is aprólékosan szétválogatják. Az ételmaradákot kukoricából készült lebomló zacskóba helyezik, majd azzal etetik a gilisztafarm lakóit.

Modern világban élünk, néha a halottakat modern csillogással ünneplik, azaz elemes/LED-es villogókkal. Ez persze aztán megy a kukába. Mármint otthon, itt nem. Az elektronikai hulladékot is gondosan gyűjtik, ami persze szintén pénzt jelent a cégnek. Az összegyűjtött pénzből az idén vettek két új golfautót, amit arra használnak, hogy egy kis utánfutót ráakasztva azzal gyűjtik a hulladékot. Porból lettünk, porrá leszünk - élt a találó példával a betelepült környzetvédő, miközben a pénz és az anyagok körforgását mesélte nekünk.

Élvezettel hallgattuk a reformer előadását

A Westmen Islands meglátogatása (http://greenways.reblog.hu/cukisagbomba-robbant-izlandon) utáni vasárnap egy kimerítő nap következett. Ismét kimentünk a répaföldekre dolgozni, valamint délután kertészkedéssel folytatódott a munka. Körülbelül délután négy óra környékén iszonyú kimerültség uralkodott el rajtam. Táborvezetőként nyilvánvalóan a házigazdák rám bízták a nehezebb feladatokat és természetesen mindig nekem kellett motiválni az önkénteseket, nekem kellett mindig résen lenni és figyelni a reakciókat, nekem kellett energiát adni a csapatnak, mikor kezdték elveszteni a kedvüket. Ez az egész nagyon kimerítő, így az utolsó pár napon nem voltam a toppon.

Hétfő estére azért összeszedtem magam egy kicsit, hiszen elérkezett az International dinner, azaz nemzetközi vacsora, amikor mindenki megpróbál valami tradicionálisat főzni. Természetesen ezen az esten Bergur és Hrönn is részt vett és meghívtak a saját házukba, hogy közösen egy nagy asztalnál költsük el a vacsorát. Nagyon kellemes este volt, jót beszélgettünk pár pohár bor és a Brennivin mellett. Valahonnan előkerült egy kis rothasztott cápahús is, melynek szaga egy dögkútéhoz hasonló és az íze sem sokkal jobb. De egyszer élünk, így hát kipróbáltam, túléltem.

Én lángossal készültem, mely nagy sikert aratott

Vacsora alatt Bergur meglepett minket egy ajándék kirándulással. Másnap reggel 10 órától a közelben lévő Sólheimajökull, azaz a Nap otthona gleccser, tetején sétálgathattunk az ő költségén. A reggeli kelés néhányunknak kicsit nehézre sikerült, hiszen éjjel 1-ig beszélgettünk.

Megérkezésünk után, míg az egyik guide elment megnézni, hogy a gleccser és az időjárás biztonságos-e, szokatlan mondat csapta meg a fülem: Te vagy a Törjék Gábor? - kérdezte tőlem Tamás, az egyik guide. Nyilván a foglalási könyvben látta a nevem. Mint megtudtam, Tamás biológia, földrajz és informatika tanár volt otthon, míg egy szép januári napom úgy nem döntött, hogy neki elég volt abból, hogy az otthoni oktatási rendszer rabláncára verve élt, így hát kihasználva hegymászói tudását, melyről vizsgával és papírral is rendelkezik, felkerekedett és most Izlandon dolgozik, mint túravezető az Arcanum nevű cégnél. (http://www.arcanum.is/en/tours/local-tours/glacier-walk/)

Aznap Tamás nem tartott velünk, de így is nagyon élveztük a kirándulást. A túravezetőnk nevét képtelenség volt megjegyezni, ezzel ő is tisztában volt, így megelégedett azzal, hogy csak Selfie-nek hívjuk. Selfie nagyon részletes és kimerítő információt adott a gleccser életéről, az izlandiak és a vulkánok kapcsolatáról. Véleménye szerint Izland egyik legnagyobb vulkánja, a Katla, 2 éven belül ki fog törni, ha követi az eddig megszokott mintát, miszerint általában az Ejyafjallakökull után 5-7 éven belül kitör.

A túravezetőnk által csak Mordornak nevezett rész az egyik leginstabilabb terület a gleccseren

Megtudhattuk az is, ami egyébként nyilvánvaló, hogy bizony Izlandon is érezteti hatását a globális felmelegedés. A gleccser jelenleg évente 60 méterrel húzódik vissza, ami megdöbbentő szám. Ha ebben az ütemben olvad, akkor körülbelül 100 év múlva új nevet kell keressenek az országnak.

Az olvadás kézzel fogható bizonyítéka az egyik angliai egyetem által telepített drótkötél, amelyet 40 méter mélyre fúrtak le a jégbe, úgy, hogy csak egy méter lógott ki a jégből. Ez nem egészen egy éve volt, de mára kb. 15 méter lóg ki a kötélből. Ez nyilvánvalóan nem a visszahúzódás mértékét, hanem a gleccser magasságának csökkenését mutatja.

Megdöbbentő az olvadás sebessége

Pár éve egy fotográfus készített egy timelapse videót a gleccser olvadásáról , amelyet ezen a linken megtekinthetsz: https://www.youtube.com/watch?v=dvUF07dpZjE

Másnap elérkezett a búcsú ideje. A délelőttöt pakolással és takarítással töltöttük, valamint ebédet főztünk magunkak és a következő csoportnak. Délután egy órakor meg is érkezett értünk a kisbusz, amely egyúttal a következő csoport tagjait hozta.

A búcsúzkodást öleléssel zártuk. Nem győztem hálálkodni Bergurnak és Hrönnek a nagylelkűségükért és amiért olyan kedvesek voltak hozzánk. Hiányozni fog a farm, Leia és a csodálatos környezet.

A csipetcsapat

Az utolsó este megkértem a srácokat, hogy írják le a véleményüket a táborról, a hosztról és a táborvezetőről. Kettejüktől 4 pontot, egyikőjüktől 3 pontot kaptam az 5-ből. Nárcisztikus énem fájdalommal konstatálta ezt ,de ugyanakkor épp ezért jöttem ide: tanuljak magamról, a hibáimról, a hibáimból. Tudom magamról, hogy nem vagyok igazán egy Humor Herold vagy partyface, emiatt kicsit nehezen kapcsolódom az emberekhez, de remélem tudok majd ezen változtatni.

A következő táborom Reykjavikban lesz: Photomarathon. Ez egy kicsit más jellegű lesz, így ismét neki kell állnom a felkészülésnek. A Photomarathon tábor után szünet nélkül indulok keletre egy lovakkal foglalkozó farmra, ahol a lovaglás csínját-bínját is elsajátíthatom, de a fő feladatunk a faültetés/erdősítés lesz.

Búcsúfotó Leiaval, ő sajnos ott maradt a farmon

Az utóbbi pár nap munkával telt főként a répafarmon. Főként a répaföldeken dolgoztunk, ahol a frissen vetett sárgarépa magok főlé kellett a fóliafeszítő műanyag csöveket leszúrkálni. Egy sorban körülbelül 500 cső van, annak két vége, azaz soronként 1000 guggolás. A tökéletes fenék titka - mondta Katka, az öt éve itt élő szlovák lány. El is neveztük a répaföldet Katka's Healthcare-nek.

Az idő nem mindig volt kegyes hozzánk, a mai napon például váltózuhanyban volt részünk: egyik pillanatban szikrázó napsütés, a következőben pedig jégesőt ver az arcunkba a hideg nyugati szél. A sár meg csak ragad a bakancsra, a csövek csúsznak. De aztán a következő napsütéses perc meg is szárít rajtunk mindent. Hogy feldobjam a csapatot, antiesőtáncot lejtettem. Ezt egyedül Katka értékelte, a többiek, akik láthatóan nem nagyon vannak hozzászokva a fizikai munkához, kicsit hülyének néztek. Lehet, hogy kicsit az is vagyok?

Munka a jégesőben - Workingclass hero

Na de azért a szenvedésünket kárpótolja számos dolog, amelyekről az alábbiakban szeretnék beszámolni.

A dobogó legfelső pontján áll az a kis boci, amely 27-én éjjel 1 óra környékén látta meg a napvilágot. Hogy valami nyomot hagyjunk a farm életében, nem hivatalosan a Bambi nevet adtuk neki. Az egyeztetések még folynak a gazdával. Szegénykének nincs könnyű élete, születésekor beszorult a lába a tehenek alatti rácsba, majd rögtön az első napon kötelet kapott a nyakába. Ezt nehezen viseli, de igazából nem szeretnék, ha a többi tehén agyontaposná. Ha nyáron a réten született volna, akkor erre természetesen semmi szükség nem lenne.

"A drága mamma" figyelemel kiséri minden mozdulatunkat a jövevény környékén.

Érdekes, hogy néhány tehén azonnal ápolgatni kezdi a kis bocit, néhány pedig nem tudja elviselni. Épp ez utóbbiak miatt van szerencsétlen megkötve. Bambi egyébként jól van, literszám nyeli a tejet, bár először segíteni kellett neki, mert honnan is tudná, hogy mire jó a cumisüveg.

A dobogó második helyén a Westmen Islands ismételt (ezúttal sikeres) meghódítási kísérlete áll. Szombaton ismét felkerekedtünk, hogy elérjük a 9:45-ös kompot. Ez egyébként nem volt olyan egyszerű, ugyanis péntek éjjelre az izlandi sarki-fény előrejelzés magas aktivitást és felhőtlen időt ígért, így a fáradtságot bevállalva éjfélkor kimerészkedtünk, hogy végre láthassuk a fények játékát. Megdöbbensünkre éjfélkor még nem kellett lámpát kapcsolni, hiszen a lemenő nap fénye még bőven elegendő volt a tájékozódáshoz. A napfényen kívül azonban semmit nem láttunk, a sarki-fény aktivitása a előrejelzéssel ellentétben nemcsak, hogy nem volt aktív, de egyenesen passzív volt. No-then-lights: Hát igen, közeledik a nyár, így a sarki fény megfigyelése egyre nehezebb lesz, de talán majd az északi partról a következő táborok valamelyikében.

Valami azt súgta szép nap lesz

Szóval reggel hullafáradtan pattantunk a jó öreg Hondába. Tettestársaim két perc alatt újra álomba zuhantak, így egyedül élveztem a 40 perces utat, mely elhalad a Skógafoss és a Saeljalandfoss mellett.

A kompjegy megvásárlása után csodáltuk az üzemeltetők humorát, mikor egy A4-es papíron a következő sorokat olvashattuk: Bocsi, nincs wifi. Beszélgessetek egymással. Esetleg ideje felhívni anyut :)

A pontos indulás után már a komp fedélzetéről élvezhettük az Ejyafjallajökull távolodó hósapkáinak látványát, előttünk pedig a szigetek korábban egybefüggő sziluettje kezdett darajaira esni ahogy a kisebb szigetek lassacskán felfedték magukat.

A behajózás a kikötőbe is felért egy élménnyel

A sziget neve egyébként a nyugatról behurcolt rabszolgáktól és a tulajdonosaiktól származik. Ők voltak a Vestmenn, azaz West men, magyarul nyugati emberek, akik a szárazföldről érkeztek 875 körül. A sziget azóta lakott. Az egyetlen lakott sziget Izland körül. Az emberi jelenlétet csak a néha-néha rakoncátlankodó vulkánok törték meg. Legutóbb az Eldfell 1973-as kitörése, amikor Január 23-án megmozdult a föld az emberek alatt és felett. A kitörés a fősziget (Heimaey) teületét körülbelül 2 négyzetkilométerrel növelte meg és a házak harmadát maga alá temette, közel 16 méteres hamu- és lávatakaró alá retjve az emlékeket.

A kitörésnek azonban számos pozitív hatása is volt. Egyrészt a kikötő bejáratát részben lezáró lávafolyam még védettebbé tette azt, a szűkösen élő helyieknek kiváló nyersanyagforrást és a környezetbarát fútési rendszerek kialakításához hőforrást kínál a vulkán.

A komp elhagyása után az utunk azonnal a híres-hírhedt vulkán tetejére vezetett a frissen keletkezett területen keresztül. Nagyon furcsa érzés egy olyan földön állni, mely nem sokkal öregebb, mint én. Ráadásul a felszínformák és a sivár kősivatag azt az érzést kelti az emberben, hogy a komp egy holdkomp volt és egy másik planétán járunk.

Kilátás az Eldfell, a pusztító és a teremtő, tetejéről

Utunk a sziget távoli vége felé vezetett tovább, amely 1 óra sétára volt tőlünk. Közben elhaladtunk a másik szunnyadó tűzhányó, a Helgafell mellett, kereszteztük a helyi reptér kifutóját és megleptük néhány gazda nyugodtan legelésző birkáját.

A sziget egyébként híres a madárvilágáról, azok közül, a sokak kedvence, a Lunda nagy számban fészkel a a szigetcsoport területén. Csak még nem jöttek vissza délről, nagy bánatunkra. Se sarki fény, se lunda...

A jobboldali szigeten valakinek van egy nyaralója, szegénynek kellett vennie egy csónakot is

Balról jobbra: Helgafell, Eldfell, háttérben a nagytesó az Ejyafjallajökull

A komp 18:30-kor indult viszafelé. Mehettünk volna 21:00-kor is, de mivel másnap dolgoznunk kellett, ezért a pihenés reményétől vezérelve a korábbinál maradtunk. Sajnos a várost nem volt időnk felfedezni, de talán még lesz lehetőségem.

A dobogó harmadik helyén pedig a holnapi nemzetközi vacsoraest kap helyet, előre megadom neki ezt az érdemet. Igazi kultúrsalátának nézünk elébe: Szlovákia, Izland, Tájföld, Dél-Korea, Nagy-Britannia, Magyarország ül az asztalhoz. Magyar részről én a lángossal indulok a versenyben, életem első lángosával, szurkoljatok.

Van egy kis tervem is holnapra. Arra készülök, hogy interviewt készítek Bergurral és Hrönnel, valamint Katkával arról, hogy mikor és miért döntöttek a farmerkedés mellett, miért fogadnak önkénteseket, ők hogyan élik meg az életet a farmon és milyen terveik vannak a jövőben, honnan indultak és hová tartanak. Érdekesnek ígérkezik ;)

Pár napja nem írtam és hirtelen nem is tudom hol kezdjem. A hétvégénk mozgalmas volt, de azóta sem unatkoztunk. Vasárnap folytatódott a kirándulásunk a déli parton.

Az előző nap fáradalmait (http://greenways.reblog.hu/a-kek-otven-arnyalata) szerettük volna kipihenni, ezért úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Víkben és annak környékén töltjük. De csak miután jól kialudtuk magunkat.

Körülbelül 11 órakor érkeztünk a valószínűleg véletlenül városnak nevezett Víkbe. Alig 300-an élnek ott, persze nyáron a túristák megdobják ezt a számot. Autónkat a híres templomocska tövében hagytuk, innen indultunk utunkra. Először az Izlandon híres IceWear márka helyi gyáregységét látogattuk meg. Kicsit erős túlzásnak éreztem, hogy a plakáton ingyen gyárlátogatást kínálnak, miközben az egész annyiból áll, hogy a bolt részleg felől rá lehet látni a raktár és a gyártórészleg egy kis hányadára. Tipikus túristacsalógató.

Miután végigtapogattuk az összes puha gyapjúpulcsit, amelyeket kisebb vagyonért árulnak, elindultunk, hogy Reynisfjall tetejéről csodálhassuk meg a kilátást. A magaslat megmászása nem kíván különösebb erőfeszítést senkitől, mivel egy salakos út vezet a hegy tetejére. 

Habár Izladon a csodás panorámák folyamatosan lekötik a figyelmünket, néha érdemes a lábunk elé is nézni

Szerencsére szélcsendes nap volt, így csak az enyhe tériszonyommal kellett megküzdenem, mikor lekukucskáltunk a 200 méteres függőleges sziklafal tetejéről, ahonnan sirályok hada bámult ránk vissza. Az embert semmi nem választja el attól, hogy szó szerint egy lépéssel közelebb kerüljön Istenhez. A kilátás csodálatos, de veszedelmes.

Azok a kavicsok közel 200 méterrel lejjebb vannak (Fotó: Yuulim)

Csalódottan konstatáltuk, hogy a hegy túloldalán lévő híres és a hivatalosan is fekete homokos partnak nevezett partszakaszt (Fjaran) nem tudjuk innen megközelíteni. Viszont láttuk, hogy vezet oda aszfaltos út, így már tudtuk is mi lesz a következő célpontunk. 

Április vége van, mégis érezni már a túristaáradat első hullámait. Rengeteg ember sétálgatott lent a parton, nehéz volt élvezni a dübörgő hullámverést. Ettől függetlenül különleges élmény a bazaltorgonák árnyékában üldögélve csodálni a több méteres hullámok erejét, kacagni az óvatlan túristákon, akik a focistákat megszégyenítő térdemeléses futással szaldtak a nagyobb hullámok elől mielőtt megtelik a bakancsuk. 

A hullámok által keltett pára csodásan frissé varázsolja a levegőt

Pihenés, na az nem jött össze vasárnap sem, így hétfőn reggel kínok között ébredtünk. Sajnos a folytatás sem volt jobb. A répaföldeken az eddig elmaradt répasorokra kellett a műanyag fóliafeszítő csöveket. Ez rendben is volna, ha nem egy kövekkel teli vulkanikus talajról lenne szó. Fárasztó, izzasztó és hólyaggyártó munka. Szerencsére csak négy sor volt, így délután könnyebb kertészkedéssel folytathattuk a munkát. 

Megkérdeztem Hrönn-t, hogy mit csinálnak a zöldhulladékkal. Természetesen tudatában voltam, hogy nem komposztálnak, ami egy farmon elég érdekes, hiszen hely és idő bőven volna rá. Ennek ellenére ő azzal érvelt, hogy neki aztán nincs ideje ezzel foglalkozni. De hiszen csak egy másik kukába kellene gyűjteni a konyhai hulladékot és azt ráborítani a kupacra, amit évente 1x kell átforgatni, ami nem lenne nagy munka nekik, hiszen rengeteg gépük van erre a célra. Kitérő testbeszéd: szem a fölre, fej jobbra el. Éreztem, hogy ezt nem kellene tovább erőltetnem, de hátha a gondolatmagocskát sikerült elültetnem.

Este Bergur szólt, hogy a következő napunk szabad, mivel nekik két napra Reykjavikba kell menni, úgyhogy ha szeretnénk elmenni a Westman Island-re, akkor hajrá.

Így is lett, vagyis majdnem: kedden, a 7 órai kelés és a gyors reggeli majd az öreg Honda 40 perces kínzása után csalódottan hallgattuk a jegypénztáros néni mondatait, miszerint sajnos kedden és szerdán a kompot karbantartják, így nincsenek járatok. Újratervezés. 

Na nem baj, így van bőven látnivaló - mondtam a kis csapatnak és neki is vágtunk, hogy felfedezzük magunknak az 1973. november 24-én üzemanyaghiány miatt kényszerleszállást végrehajtó amerikai repülőgép viharvert roncsait. A balesetet szerencsére mindenki túlélte, ezt azonban a buddhista Yuulim nem tudta, így egy nagyon különleges és mély pillanatnak lehettem tanúja: imádkozott a halottakért a repülőgép tövében.

Talán az első túrista, akinek eszébe jutott adni is valamit

A korai kelés miatt úgy döntöttünk, hogy ebéd után pihenünk egyet odahaza. Délután azonban ismét felkerekedtünk és meglátogattuk a Secret Pool-t (Seljvavellir pool) , azaz a titkos fürdőt, amely nem más, mint egy 1923-ban a helyiek számára épített termálvizes medence egy kanyon mélyén elrejtve, amelybe közvetlenül folyik bele a hegy belsejéből feltörő termálvíz. 

Sajnos titkosnak már nem igazán nevezhető, miután épp érkezésünkkor távozott egy busznyi angol túrista, de még így is tucatnyian maradtak a medencében. Télen valóban elhagyatott hely lehet, de így a szezon kezdetén már nehéz kifogni azt a pillanatot, amikor egyedül élvezhetjük a hely különleges hangulatát.

A medencét a helyiek évente egyszer tisztítják. Ez valószínűleg legutoljára még tavaly lehetett, mivel a víz leginkább egy tál spenóthoz hasonlított. Ennek ellenére kellemesen elidőztünk. Bizonyára a kilátás feledtette velünk az egyéb problémákat.

Kellemes uszodai díszlet

Zajlik az élet a répafarmon. Pénteken, ahogy azt sejteni lehetett, kimentünk a répaföldekre betakarni a magokat. Bergurnak, a házigazdának, két önkéntesre volt szüksége ehhez a munkához. A másik kettőnek addig Hrönn, a gazda felesége, adott munkát.

Természetesen én azonnal jelentkeztem a répaföldes csapatba és némi kérlelés után sikerült rábeszélnem Soobint, a koreai lányt, hogy csatlakozzon hozzám. Elég szeles idő volt és mikor láttam, hogy Soobinnak se sálja, se kesztyűje, se sapkája, akkor megkérdeztem, hogy mégis mit fog tenni megfázás ellen, erre előhúzott egy szájmaszkot a zsebéből. Természetesen azóta is szipog.

A munka ránk eső része egyébként egyszerű volt, de a sok séta miatt elfáradtunk a végére. Az én feladatom az volt, hogy ásóval kövessem a fóliázógépet és ahol szakadás van, ott takarjam be földdel a nyílást, valamint a sor elején és végén tegyem meg ugyanezt. Soobin feladata annyi volt, hogy néha kicsit húzza magafelé vagy tolja el magától a masinát, ahogy azt Bergur kérte tőle.

Bergur maga készítette a fóliázó gépet, igazi ezermester

A fóliázással délután kettőre majdnem végeztünk, mikor Hrönn kijött értünk autóval, hogy bevigyen minket a farmra ebédelni. Már csak 4 sor volt hátra, amit ebéd után negyed óra alatt hamar be is fejeztünk. Bergur három répaföldjéből még csak az egyiken voltak letűzdelve a fóliafeszítő csövek, így valószínűleg hétfőn tűzdeléssel folytatjuk a munkát.

A munka végén egyébként megkérdeztem Bergurt, hogy mégis mit csinálnak a fóliával, amikor leszedik. Elszomorított a válaszával: pár évvel ezelőttig bizony elásták a fekete homokba. Ma már azonban elszállíttatják, de mivel úrahasznosítani nem lehet, ezért hegyet építenek belőle.

Hazafelé menet volt szerencsém az igencsak romos állapotban lévő Hondát vezetni. Ebben az volt a különleges, hogy még soha nem vezetem automata váltós autót, de egy perc alatt megtanultam. Erre a tudásra másnap nagy szükségem volt.

Mivel korán végeztünk a munkával, ezért, hogy meglegyen a 7 óra napi munkaidő, este kimentünk az istállóba segíteni megetetni az állatokat. 82 tehén és 24 juh van, mindnek külön-külön van neve és Hrönn mindet tudja fejből. Vannak várandós tehenek és kisborjúk is. A munka szénahordásól állt főként, míg a házigazdák fejték a teheneket.

Hrönn elmondta, hogy 15 évig organikus gazdaságot vezettek, azaz bioszénát kérődző és biotejet adó biotehén alól a biotrágyát a biorépák alá tették. Azonban csökkent az állami támogatás és az emberek itt is megveszik az olcsóbb silány külföldi árut, ezért fel kellett hagynikuk a biogazdálkodással. Ez egy kisebb csalódás volt számomra: az Izlandról alkotott idilli, természetbarát kép kezd romba dőlni.

Elérkezett a szombat, az első szabadnapunk. Reggel, mikor láttam, hogy milyen szép idő van, akkor kicsit rettegtem, hogy Bergur megkér, hogy mégis segítsünk neki, hiszen lemaradásban van. De mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk, úgyhogy átmentem hozzájuk megkérezni, hogy mi a terve, de azt mondta, hogy mehetünk ahová csak szeretnénk.

Juppííí, irány a Glacier Lagoon, azaz gleccser lagúna. Ez tőlünk keletre, kb. 3 órás autókázásra van. Én voltam a sofőr, egyrészt azért, mert megkértek, hogy lehetőleg csak én vezessek, mert én felelősnek tűnök, másrészt a többieknek nincs jogsijuk. 

A beszélgetés az autóban elég egyhangúra sikerült. Körülbelül ezeket ismételgettük: Wow, amazing, beautiful, majestic... Csodálatos a vidék, változatos felszínformák követik egymást, a lávamezőktől kezdve, a mohapárnával takart sziklaregetegen és a 200 méteres sziklafalakon át egészen a gleccserekig terjed a skála. Sok megállót iktattunk be, mert mindig találtunk valami érdekeset.

Itt mindenki megtalálja a neki való vidéket

Amikor már 3 és fél órája úton voltunk, akkor kezdtük elbizonytalanodni, hogy nem tévesztettük-e el az utat, de ez itt nem igazán lehetéges. Ennek ellenére a semmi közepén leintettünk egy autót, amiben a két brit hölgy riadtan nézett ránk, hogy mit akarunk. Elmondtam nekik, hogy nincs térképünk, mert miért is lenne, és a lagúnához akarunk menni. Óóó, az itt van 5 percre - mondták, miután megnyugodtak, hogy nem kirabolni akarjuk őket és hozzátették, hogy briliáns kreáció, élvezni fogjuk. Majdnem feladtuk a cél előtt - gondoltam magamban.

Egy földnyúlány mögött végre megpillantottuk az úticélunkat. Elállt a lélegzetünk. Csodás napsütésben és viszonylag meleg időben érkeztünk ráadásul ilyen korán még nincs olyan sok túrista, így viszonylagos nyugalommal követhettük a fókák játékát a jégtáblák között. A Breiðamerkurjökull gleccser olvadása egyébként a globális felmelegedés egyik kézzel fogható eredménye. A leszakadó jégtáblák közvetlenül a tengerbe sodródnak, ahol a nagy hullámzás a jégdarabokat kidobja a partra és különleges látványt kínál az idelátogatóknak.

Csak a whiskey hiányzott

A kék ötven árnyalata

Pár óra lélekfeltöltés után elindultunk hazafelé, hogy a másik irányból is megcsodáljuk a tájat. A többiek álomba szenderültek, amit csak a néha-néha feltámadó szél erős süvítése tört meg. Kapaszkodni kellett a kormányba erősen, mert a Honda robotpilóája is örök álomba szenderült.

Vasárnapra pihenőnapot hirdettünk. Az eredeti terv az volt, hogy elmegyünk a Westman Islands-re, de a tegnapi nap és a munka fáradalmait ki kell pihenni valamikor, ezért úgy döntöttünk, hogy nem kelünk korán, hanem kora délután elmegyünk Vík városába, valamint megnézzük a Dyrholaey-t a közelben.

Kell is a pihenés, mert hétfőn folytatódik a munka a répaföldeken, amellyel sietni kell, hiszen már hetek óta a földben kellene, hogy legyenek a magok. Hamarosan jelentkezem!

Kedves olvasóm!

Bocsánatot kell kérjek a hosszú kimaradásért. A legutóbbi túra után elkezdtem készülődni az első táboromra. Emiatt a napjaimat főként otthon töltöttem a számítógép előtt ülve. Amikor aztán eljött az indulás pillanat, akkor hirtelen olyan sok lett a teendő, hogy csak most sikerült billentyűzetet ragadnom.

De kezdjük az elején. Szombaton a túrától hullafáradtan elkezdtem átolvasni a check-listet, hogy mit is kell majd csinálnom a tábor előtt és után. Ez a lista egy nagyon nagy általánosságokat tartalmazó dokumentum, amelyet a SEEDS ad a táborvezetőknek, mint mankó. Eszerint a tábor előtti napokban fel kell készülnöm az alábbiakból:

• tábor környéki látnivalók felkutatása
• információ gyűjtése Izlandról a rövid bemutatáshoz
• energizáló játékok reggelekre
• ismerkedési játékok az első pár napra
• időbeosztás megtervezése
• útinformációk begyűjtése
• Magic Box, azaz varázsdoboz összeállítása, ami nem más, mint egy doboz teli a kellékekkel a különböző játékokhoz.

Ami azt illeti, elég időigényes dolgokról van szó és sajnos meglepetten tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy az én első táborom, amelynek neve Családi farm a gleccser alatt, az egyik legnépszerűbb tábor évek óta, gyakorlatilag semmilyen dokumentummal nem támogattak, amelyek a fenti listában lévő kérdésekre választ adna. Jelenleg minden táborvezetőnek újra és újra végig kell bogarásznia az útikönyveket és az internetet. Ennek persze lehet oka van, hiszen így rá van kényszerítve mindenki, hogy aktivizálja magát, ugyanakkor, ha létezne egy dokumentum, amely a korábbi farmok tapasztalatait foglalja össze, azzal nagy bölcsességeket lehetne tovább adni a következő táborvezetőnek, így növelve a hatékonyságot és a szervezet renoméját.

Lelkesen nekiugrottam a feladatnak, gondolván, hogy hamar menni fog. Még kedden este is ezzel foglalkoztam, akkor állt össze egy durva menetrend a játékokról. A megelőző napokon sok mindent gyűjtögettem a Magic Boxba: fehér- és színes papírok, ceruzák, focilabda, kislabda, nagylabda, frizbee, Janga, Marokko és egy fehér lepedő, amelyre majd magunk elkészítjük a twistert.

Eléggé izgultam, ahogy közeledett a szerda reggel, hiszen soha nem vezettem még ilyen tábort és gyakorlatilag bedobtak a mélyvízbe. A többi újonc táborvezető megfiygelőként vesz részt az első táborában, míg nekem egyedül kell helytállnom. 

De vágjunk bele - gondoltam 20-án reggel, aznap, mikor kezdődik a tábor. 9:00-kor kellett találkoznom az önkéntesekkel. Egy thai lány, egy koreai lány és egy brit fiatalember jön a táborba velem. A piszkos anyagiak elintézése után elindultunk az 1-es főúton Vík felé, ahol a farm található. Az időnk kicsit rosszalkodott, de ez nem szegte lelkesedésem. Az alábbi kép az autó ablakán keresztül készült, ezért bocsásd meg, ha kicsit életlen. Ennek ellenére jól mutatja, hogy milyen szeles időnk volt.

Nem, nincs megfordítva a kép

Az út kalandosra sikerült. Először egy francia stoppost vettünk fel, aki elmondása szerint előző éjjel a havon aludt (fogalmam sincs hogy élte túl), majd megálltunk két fantasztikus vízesésnél. Az első a Seljalandfoss a másik a Skógafoss. A természet ereje hirtelen testközelben érezhető, ahogy az ember áll a vízesés alatt és hallja, ahogy a víz dübörögve érkezik le a magasból. Törpék vagyunk az óriások földjén - gondoltam.

Skógafoss: A tetjére 392 lépcsőfok vezet fel

Útközben elhaladtunk a 2010-ben utoljára kitört Eyjafjallajökull mellett, amely ekkor ködbe burkolódzott. Utána már csak pár kilométer és egy éles jobbkanyar után a Petursey hegy lábánál megpillantottuk a farmot. Szerencsére az első csoport készített nekünk egy kis ebédet, így a gyors bemutatkozás után neki is álltunk, hiszen már délután fél kettő volt.

A farm csodálatos helyen fekszik, az ablakból látni Dyrhólaey-t, a 120 méter magas sziklaboltívet, a ház mögött 20 méterre a Petursey hegy emelkedik, szemben pedig az óceán mossa a fekete homokos partot a több méteres hullámaival. A háztól 100 méterre, amint kiérünk a Petursey takarásából, elénk tárulnak a Eyjafjatnajökull és a Myrdalsjökull hósapkái.
 

​Februárban valaki meghalt ezen a parton, mert elragadták a hullámok

Az első nap egy nagyon egyszerű feladatot kaptunk: ki kellett gazolni a ház előtti virágoskertet. Hát mégsem volt annyira egyszerű, mert valami fűféle olyan szövevényes gyökeret eresztett, hogy kínszenvedés volt kitépni, de azért abszolváltuk a feladatot. Munka közben megtudtuk, hogy azt a helyet, amit éppen gazolunk, 2010-ben 5 centi vulkáni hamu borította.

Jól elfáradtunk a nap végére, de mikor már éppen megpihentettük volna a lábunkat, akkor bekopogtatott Bergur, a hoszt, hogy valaki menjen el vele Vík városába, mert a trágyaszóró gépet fel kell rakni a trailerre. Már ugrottam is, hiszen ez egy jó lehetőség, hogy összebarátkozzak vele és ráadásul többet láthatok a környékből.

A kilátás útközben fantasztikus, semmihez sem fogható. Hamar megfordultunk, útközben jót beszélgettünk a 63 éves, de nagyon aktív Bergurral. Megtudtam, hogy 2010-ig a bátyja segítségével vezették a farmot, de a kitörés után testvére úgy gondolta, hogy neki ennyi elég volt a bizonytalanságból és a kiszolgáltatottágból.

Mikor hazaértünk, Yuulim, a thai lány, épp kitalálta, hogy másszuk meg a Peturseyt, hiszen csak 150 méter. Mivel mindenki vele akart tartani, ezért én sem mondhattam nemet, bár elég fáradt voltam. Utólag azonban azt kell mondjam, hogy a hegyről olyan kilátás nyílik, amely semmihez sem fogható. Egyik oldalon az óceán, másik oldalon a tűzhányók sora várja az embert.

A Petrusey tetején Lokival, háttérben a Myrdalsjökull

A szunnyadó óriás, az Eyjafjallajökull, végre megmutatta magát

Holnap valószínűleg kimegyünk a répaföldekre, hogy betakarjuk a frissen vetett magokat. Este pedig megyünk tehenet fejni, utána pedig meglátogatjuk a Dyrhólaeyt, ha minden igaz. Hamarosan jelentkezem.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy a SEEDS tréning 2. és 3. napját szeretnénk egyben megtartani, hogy csütörtökön és pénteken, a jó időt kihasználva, kimozdulhassunk kicsit.

Szerencsére Sóley, a tréner, minden további nélkül belement, sőt, neki is jobb volt így. A tréning második napján szó esett arról, hogy mi a teendője egy táborvezetőnek a tábor előtt, alatt és után. Bevallom őszintén, nem lesz egyszerű és egy kicsit parázok tőle. Készülni kell mindenféle programokkal, játékokkal, motivációs eszközökkel, stb. Gyakorlatilag én leszek a kapocs a hoszt és az önkéntesek között és minden problémájukat segítenem kell megoldani. Ha unják a melót, akkor azzal is kezdenem kell majd valamit. De ezeket majd a következő posztokban sorra elmesélem, ez a poszt szóljon a munka előtti "pihenésről".

A szlovák önkéntesekkel, Eva-val és Tomas-szal, gondoltunk egyet és kitaláltuk, hogy menjük el egy két vagy három napos túrára valahova. A szabály az volt, hogy a költségvetés a lehető legkisebb legyen és emberi időben hazaérjünk. Elméletileg legkésőbb pénteken 5 óráig vissza kellett volna érnünk, mert akkor lett volna egy műszakom a BioParadise nevű moziban. A SEEDS önkéntesek 3 óra munkáért ingyenjegyet kapnak a moziba, ami tök szuper. 

A formálódó terv szerint már látszott, hogy valószínűtlen, hogy vissza tudok érni mire kezdődik a moziműszak, ezért rövid egyezkedés után Helen, az angol önkéntes, átvette tőlem a műszakot, amiért cserébe én májusban fogom őt helyettesíteni.

Az útitervünk a következő volt: csütörtökön reggel busszal eljutni az 1-es és a 47-es út kereszteződéséig, majd onnan stoppal a Hvalfjörd (angolul Whalefjord, magyarul Bálnafjord) déli partján eljutni a Glymur vízesésig, mely elvileg Izland legnagyobb vízesése a maga 198 méteres magásságával. Azért csak elvileg, mert valamelyik gleccser belsejében találtak egy 200 méterest, ami ledöntötte trónjáról a Glymurt. Na igen, csak azt kicsit nehezebb látogatni. Elhatároztuk, hogy sátorozni fogunk a tiltások ellenére valahol a vízesés környékén, majd másnap nyakunkba véve a házunkat végigjárjuk az ősi Lábtörő utat, azaz a Leggjabrjótur-t. Ez az ösvény valamikor összeköttetést kínált az utazók számára a Hvalfjörd és Thingvellir régi parlamentje között. Az út ~20 km, a legmagasabb pontja 500 méter. Az adatok nem, de a név elég ijesztő volt számunkra. A megérkezés után ismét egy stoppolásban láttuk a hazajutásunk lehetőségét.

Szerda délután nagyüzemi konyhaként álltunk neki a két (vagy baki esetén több) napos túra alatti élelmünk előteremtésének. Szerencsére hoztam haza belőle, nem volt szükség a vésztartalékra. A kaja egyébként kb. bab volt lencsével és rizzsel, némi fűszer hozzáadásával egész viselhető kotyvalék lett. A lényeg az energiatartalom, az pedig volt benne bőven. Miután elkészültünk az ennivalóval, nekiálltunk sátrat keresni. Szerencsére a korábbi önkéntesek rengeteg mindent hagytak hátra, hálózsákokat és sátrakat egyaránt. Persze miért is lenne jó bármelyik?! Végül találtunk egy tűrhető állapotban lévő sátrat, amelynek annyi volt a bibije, hogy nem volt jó az ajtaja, így hát bevarrtuk, épp csak akkora rést hagyva rajta, hogy be tudjunk bújni. Tökéletes volt.

Csütörtök reggel elérkezett az indulás ideje. A 6-os buszt néztük ki magunknak, mely elhalad az 1-es éa 47-es út kereszteződésénél. Tanakodtunk, hogy melyik megállót válasszuk, amelyik közel van a célunkhoz. Gondoltam megkérdezem a sofőrt, hogy mit javasol. Tökéletes angolsággal elmondta, hogy ne aggódjunk, megáll nekünk a kereszteződésben. Hálásan köszönjük neki utólag is. 

A leszállás pillanatában megcsapott minket a friss hegyi levegő és az óceán illata, csodás pillanat, amikor az ember beleszippant a szabadságba. Miután magunkhoz tértünk gyorsan elővettünk egy firkapapírt és egy tollat, majd rákörmöltük, hogy Glymur, így tudtára adva az autósoknak, hogy nem lájkoljuk őket, hanem bizony oda szeretnénk menni stoppal. A forgalom nem volt nagy azon az úton, így elindultunk szépen lassan, hogy addig is haladjunk, amíg nem jön valaki.
 

A kilátás ígéretes volt

A harmadik autó volt, amely megállt és egy brit akcentussal beszélő hölgy invitált minket a kocsijába. Már pattantunk is. A csomagok igazgatása közben elmondta, hogy a Snaefellsness félszigetre tart, oké, mi is elmondtuk hova. Nem nagyon tudta, ezért előkapartunk egy térképet és azon mutattuk meg neki az úticélunk. Azt hiszem eltévedtem- mondta hirtelen- nem kellett volna lekanyarodnom az 1-es útról. Nagy kacaj és gyors búcsú után ismét az aszfaltot koptattuk a bakanccsal. Körülbelül egy órát kellett várnunk mire a következő autó megállt nekünk, pedig közben elég sok elhaladt mellettük. Ismét natív angolok, ezúttal két amerikai srác Detroitból volt kegyes hozzánk, akik a bérelt autójukkal megálltak, majd rövid eszmecsere után kiderült, hogy ugyanahhoz a vízeséshez tartunk. Tökéletes, a kapuhoz vittek.

Odaérvén elbúcsúztunk, hisz' nem tudhadtuk, hogy összefutunk-e még. Persze, mint utólag kiderült, gyakorlatilag az egész napot együtt töltöttük a parkban. A parkolóban felfedeztük valamennyi autót, amely egállás nélkül elrobogott mellettünk stoppolás közben. Elindultunk hát fel a vízeséshez, amelyhez egy 3 kilométeres, eleinte lankás ösvény majd egy erős kaptató vezet. Utunkat egy trükkös folyó keresztezte, amely azt hitte kifog rajtunk, de nem jött be neki. 

Magyar kúszás amerikai segítséggel

Az utunk egyre varázslatosabb, ugyanakkor egyre veszélyesebb és meredekebb ösvényen vezetett felfelé. Kicsit elő is jött a tériszonyom, de legyűrtem és végül úgy gondolom, hogy megérte a küzködés. Az út közben magát egyre jobban felfedő vízesés látványa letaglózó, az ember tisztán érzi a természet erejét, ahogy dübörög előtte a mélybe zuhanó víztömeg és látja a madarak forgatagát, ahogy a 200 méteres függőleges sziklafal oldalában a fészkeket építik.

Csak az arányok miatt: a vízesés 198 méter magas

A kilátás a másik irányba is hibátlan

A felcipelt ebéd egy részének elfogyasztása, némi nézelődés és napozás után elindultunk lefelé. Útközben tanakodtunk, hogy mi legyen a szálláshelyünk, valahol aludnunk is kell. Kemények vagyunk, így az eredeti tervnek megfelelően a sátorozás mellett döntöttünk. A másik lehetőség az lett volna, hogy keresünk egy farmot, ahova bekéretőzünk. Érdekes, hogy út közben bárkinek mondtuk, hogy ez a terv, mindenki a hidegre mutatt rá először. Elvileg tilos kempingezni a szabadban Izlandon, ennek ellenére Sóley, a trénerünk, aki tősgyökeres izlandi, azt mondta, hogy ő ugyanezt csinálta nem olyan rég. Ezzel csak felbátorított minket, úgyhogy a vízesés környékén kerestünk egy placcot.

Találtunk egy félreeső részt, amelyet puha moha borított, így biztosak lehettünk abban, hogy a kényelemmel nem lesz gond. Ez így is volt, nem úgy a hideggel. Éjszaka tiszta volt az ég és a hőmérséklet -4 °C környékére süllyedt, amely 2 macskanadrágon, 3 gyapjú pólón és a pehely hálózsákon keresztül is belénk marta a fogát. A tervünk az volt, hogy éjjel megnézzük a sarki fényt, azonban annyira fáztunk, hogy egyikőnknek sem volt kedve kibújni a meleg vackából. Szerencsére van még lehetőségünk megnézni.

A szálláshelyünk egyébként a másnapi túraútvonalunk kezdeténél volt, így reggel, miután is összepakoltunk és kicsit kiolvadtunk, 10 lépés után az ösvényen voltunk. Az út errefelé nem úgy van jelölve, ahogy azt otthon megszokhattuk, nem használnak felfestéseket, hiszen nem nagyon van fa, amire festhetnének, a kövekről pedig a zord idő hamar lekoptatná a jelzést.
 

Fontos szabály: ne pakolj egymára köveket random helyeken, mert ott így jelölik az ösvényt

Az út nem volt veszélytelen. Izlandon április közepe még a tél vége, főleg a sziget parttól távolabb eső részein. Emiatt utunkat számos alkalommal keresztezték hófödte völgyek, amelyek alatt sokszor már csordogált a patak. Sajnos ezekre nem számítottunk, így bizony kockáztattunk, mikor ezeken átvágva folytattuk utunkat. Elhaladtunk két tó mellett is, amelyek a nyári időszakba biztosan fenséges látványt nyújtanak, azonban a hideg széltől átfagyva bennünket nem nagyon hatott meg a jeges felszín. Alig vártuk, hogy elkezdjünk ereszkedni az út második felén. Az ösvényt sokszor takarta hó, így többször kellett egy felderítőt előre küldeni, hogy lát-e kőrakást valamerre.

Szerencsénkre délután a nap ránk mosolygott és némi meleggel ajándékozott meg, amire szükségünk is volt. 12 kilométer után elérkezett a várva várt lejtmenet is. A hátralévő kilométereket csodálatos panoráma kísérte a horizonton és mocsár a talpunk alatt. A finom vulkáni hamu az olvadó hóval keveredve trükkös dagonyát alkot, amelynek a felszíne szilárdnak látszik a kövektől, de bokáig lehet benne süllyedni. Szerencsére volt hó, amivel le tudtuk takarítani.

Utunk hegyek között, völgyek között vezetett

A távolban már látszott úticélunk, a 360-as út, amelyen meglepetésünkre nagyon sok hangyaméretű autó szaladgált. Az arányok azt sugallták, hogy bizony még kell tennünk pár lépést a célig. Az túra végén már a földúton is jöttek szembe autók, amelyekkel megpróbáltak a sáros, meredek úton feljutni az általunk már hátrahagyott dombokra. Természetesen nem sikerült, messziről láttuk, hogy beragadtak. Nem véletlen látni mindenfelé hatalmas terepjárókat. Hirtelen eszembe is jutott a trénerünk által mutatott videó, amely az izlandi utak veszélyeire hívja fel a figyelmet emészthető formában tálalva. https://www.youtube.com/watch?v=TGfePqVJE-U

Utunk hátralévő része egy síkságon vezetett, amelyre úgy jutottunk, hogy levágtunk pár kanyart a kijelölt ösvényből. Érdekes felszínformákkal találkoztunk: minivulkánok, hasadékok és megkövült lávafolyamok. Izland, ahol a hegyek születnek- futott át az agyamon. 

A puha mohaszőnyeg kihagyhatatlan pihenési alkalmatosság

Hullafáradtan, kimerülten értük el az utat, amely egyébként a Gullfoss vízeséshez vezet. De az majd egy másik akció lesz. Nagy puffanánással landolt a hátizsák az autópihenő aszfaltján, ahova éppen kilyukadtunk. Hihetetlen mázli, ami ezután következett: az első autó, amelynek intettünk, megállt. Egy kanadai lány, Natalie, vezette, aki, mint megtudtuk, 16 napos roadtrippen van épp és hétfőn utazik haza. A mázli másik fele az volt, hogy ő is Reykjavikba tartott. Egy percet sem vártunk a fuvarra. Amire szeretném felhívni a figyelmed, az a tendencia, ami ebből a röpke kirándulásból látszik körvonalazódni: habár az izlandiak kedvesek és segítőkészek, három megálló autóból egyik sem volt az. Persze egy alkalomból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de azért elgondolkodtató.

A következő napok a táborra való felkészüléssel valamint a túrafelszerelés tisztogatásával fognak telni. Legalábbbis terv szerint, de ki tudja ;)

A mai nap valóban sorra került az első SEEDS-es tréning. Maga a talákozó nem tartott sokáig, talán két órás volt maximum. Ebben a két órában azonban nagyon sok hasznos információ elhangzott.

Végre felvilágosítást kaptunk azokról a dolgokról, amelyeket már más-más beszélgetésekből néha elcsíptünk. Így megtudtuk, hogy a SEEDS alapvetően két csoportra osztja a táborait. Vannak a SEEDS által hosztolt táborok és vannak azok a táborok, ahol a hoszt lehet egy farmer, egy másik szervezet, magánember vagy akár települési önkormányzat.

A SEEDS táborai alapvetően a Fotómaraton és az Environmentally Awar workcamp. Ezek a táborok főként Reykjavikban kapnak helyet. A fotómaraton során a táborban két vezető van, az egyik egy profi fotós, aki különböző workshopokat rendez, melyek során a fotózásról tanulhatnak az önkéntesek. A tábor végén a munkáikat kiállítáják a helyi ökohostelben. A másik vezető a workcamp leader, aki a különböző programok lebonyolításáért és szervezéséért, valamint  főzési és takarítási beosztásért felelős. Ilyen leaderek utóbbiak leszünk mi is. Az awar táborban a felállás hasonló, annyi különbséggel, hogy ott a fotós helyett egy buzgó környzetvédő szervezi a programokat, amelyek sokfélék lehetnek, a szemétszedéstől kezdve az újrahasznosítás témájáig bármi.

Ezen táborok alatt a SEEDS kínál pár kirándulási lehetőséget is az önkénteseknek. A népszerű Golden Circle mellett még lehetőség van elmenni a déli országrészre megtekinteni a csodaszép, de veszélyes fekete homokos tengerpartokat és a káprázatos vízeséseket.

A többi tábor, amelyeket nem a SEEDS hosztol, többségében Reykjavikon kívül vannak. Ezek témája változatos. Van organikus répafarm, birkafarm, lovarda, nemzeti parkban faültetés, stb... Igazából ezekre várunk és vágyunk, hogy eljuthassunk a sziget távoli pontjaira is.

Ekkor jött a meglepetés. Miután Sóley, a trénerünk elmesélte mindezt, hozzátette, hogy ő már fejben be is osztott bennünket az első táborainkba. Mondókáját azzal kezdte, hogy először párhuzamosan fogunk dolgozni már betanult táborvezetővel, hogy elsajátíthassuk a munka csínját bínját. Sokk: kivéve én. Engem egyből a répafarmra küdenek két hétre tök egyedül, mert úgy gondolják képes leszek megbírkózni a feldadattal és sajnos másképp nem is tudna beosztani. Túl nagy stressz? - kérdezi Sóley. Á, dehogy! - mondom - csak épp lila f.....m sincs, hogy mit kell csinálni :). De megnyugtatott, hogy majd elmondja nagyjából. 

Persze ettől függetlenül nekem is készülnöm kell erre, de szerencsére az elmúlt héten egy csomó jó játékot tanultunk, amelyek biztosan érdekesek lesznek azoknak az önkénteseknek is, akiket vezetnem kell. Április 20-án vágok neki a nagy kalandnak, szurkoljatok. Egyébként már az is átfutott az agyamon, hogy ha már egyszer ott járok Vík környékén, ahol a farm található, akkor végigbattyogom az egyik legnépszerűbb túrát, a Laugavegur Trekkinget, de nem négy, hanem 3 nap alatt, mert vissza kell érnem a következő tábor kezdetéig. (https://guidetoiceland.is/book-holiday-trips/laugavegur-trekking-4-day-tour)

Ebéd után úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a tőlünk 500 méterre taláható Perlan víztárolót, amely Reykjavik számára szolgáltatja az ivóvizet. Öt nagy tartályban tárolják a nedűt, amely köré egy látogatóközpontot és kilátót építettek. No meg persze egy kacsalábon forgó éttermet, amelyben aranyáron adják az ételt. Nnem is csoda, hogy csak öltönyös úriemberek ültek az asztaloknál.

Kívülről semmi érdekes, igazából belülről sem

Ami viszont nagyon szuper, az az, hogy a komplexumhoz tartozik egy körpanorámás kilátó, ahonnan csodálatos rálátás nyílik a környező hegyekre, köztük a már megismert Mount Ejsa-ra is, a közeli reptérre és az óceánra. Itt elidőztünk egy kicsit, mivel szép napsütéses időnk volt.

Nem rakhatok fel sok fotót, ezért a repülő és a hegy egy képen szerepel :)

Miután jóllaktunk a kilátással, úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a parkot, amelyben gyakorlatilag a víztározó is helyet kapott. A parkban van egy mesterséges gejzír is, amelyet valamilyen banális hiba miatt nem kapcsoltak be a tiszteletünkre. Továbbá itt található a temető is, amelyben sok-sok érdekes dolgot láttunk. Számomra üdítő érzés volt elsősorban az, hogy a temetőben is szelektálnak. Külön válogatják a műanyag és üveg mécseseket, valamint a komposztálható zöldhulladékot. A gyűjtőkből körülbelül 50 méterenként volt egy-egy. Sajnos otthon ez nem így megy, hanem minden megy vegyeshulladékként vagy a lerakóba vagy helyben elégetik...

Ezenkívül érdekes volt látni a névképzés szabályait a fejfákon (valójában fejkövek). Nincs külön vezetéknév, hanem az apa keresztnevéből képzik azt. Egy lesz valaki Erik fia Erik (Erik Eriksson) vagy Omar lánya Sóley (Sóley Omarsdottir). Emellett nagyon izlandi szokás, hogy sírkőnek a bazaltorgonák darabjait használják fel.

A legmenőbb a bio fűnyíró

Utunk a tengerparton folytatódott, ahol éppen apály volt, így láttunk pár tengericsillagot, kagylót és hínárt. Mivel szép napos idő volt, ezért tartottunk egy rövid sziesztát a parton, ahol megbeszéltük, hogy a következő két napra tervezett tréninget szeretnénk egy nap alatt letudni, ha tréner is beleegyezik, így lesz két szabadnapunk, amelyet utazással töltenénk, hogy végre megpillanthassuk az északi fényt. Erre egyébként az előrejelzés szerint nagy esélyünk van csütörtök este, ha kicsit északra megyünk.(http://en.vedur.is/weather/forecasts/aurora/)

Termékeny pillanatok

A mai napon a fogadó szervezetünk (SEEDS, https://www.seeds.is/ ) tréningjén vettünk részt. Vagyis vettünk volna, ha tartják magukat a megadott menetrendhez. De azért így sem unatkoztunk.

Minden hétfőn 10 órakor van gyűlés az irodában, amikor mindenki beszámol a múlt hét eseményeiről. Ezek a beszéletések hasznosak az újoncok számára, mert nagyon sok mindent tanulhatunk belőle. A Kolumbiából származó Oscar, a szervezet gazdasági vezetője, ilyenkor beszámol, hogy kikkel sikerült felvennie a kapcsolatot és mit tudott bizniszelni velük. A gyűlést egyébként Sóley (akinek a neve Boglárka izlandiul) vezeti. Nem mondanám, hogy túl szervezettek, de elég jól csinálják, hiszen 10 éve ezzel foglalkoznak.

A hétfő egyébként a bevásárlás napja, amikor Imanol, a spanyol önkéntes, elmegy bevásárolni a helyi boltba az általunk összeállítot lista alapján. Ez úgy működik, hogy hetene kétszer kell készítenünk egy listát, hogy mire van szükségünk. Persze nem kívánhatunk bármit, hanem egy előre megadott kínálatból csemegézhetünk. Ha azon felül szeretnénk valamit, akkor azt magunknak kell megvennünk. A lista egyébként elég sokrétű, úgyhogy nincs hiányunk semmiben. 

A mai nap elmentünk Imanollal shoppingolni a helyi legolcsóbb árhuázba, a Bonusba. Persze az olcsóság relatív és egy magyar számára álszentségnek tűnik a perselymalaccal reklámozni a céget miközben 1 kg csirkemellfilé közel 5000 Ft. A hús nagyon drága, kivéve a birkahúst, mivel az Izland fő húsforrása. Ők a barinak minden részét felhasználják, így esett, hogy szembetaláltam magam egy fagyasztott birkafejjel, miközben nézelődtem.

Csíííz...

Napközben megtudtam pár érdekességet a helyi hulladékszállításról. Először is azt, hogy az önkormányzat által biztosított hulladékszállítás mellett magánvégek is foglalkoznak a hulladék begyűjtésével. Természetesen minden háznál van szelektív gyűjtő, többféle, és vegyes hulladék gyűjtő. 

A szelektív gyűjtőkért a hét különböző napjain külön-külön jön a kukásautó. Most jön a java: a kukásbácsi megnézi, hogy a kuka tulajdonosa, amit vonalkód alapján azonosítanak, megfelelően szeparálta-e a hulladékot. Ha nem, akkor felvilágosítást adnak a hulladékgyűjtés szabályairól az adott delikvensnek. 

Sajnos egyébként az izlandiak nagyon sokat szemetelnek, mint azt már a legelső posztomban is említettem. Az utcán hagyott autóalkatrészből össze tudnánk rakni a saját autónkat és azzal utazni :) Emellett a komposztálás itt nem elterjedt módszer, aminek talán az az oka, hogy hideg van és emiatt lassabban bomlik le az organikus hulladék. Az önkéntesek lakta épületben sem komposztálunk, de a mai beszélgetésen említettem Oscarnak, hogy szívesen ötletelek és aktívkodok kicsit, ha támogatja a dolgot. Természetesen a válasz igen volt, úgyhogy a hétre megcsináltam a feladatomat.

Szemét, szemét, szemét...komolyan nem értem a helyieket

Nem környezetvédelmi témájú észrevétel, de mindenképp az oktatás színvonaláról tesz tanúbizonyságot az a dolog, amit ma láttam a városban tett sétám során. Egy srác, este 8-kor épp a saját gitárját készítette a helyi technikai suliban. Az izlandiak egyébként élnek-halnak a művészet minden ágáért és úgy tűnik, hogy ezt tudatosan bele is nevelik az emberekbe.

Messziről úgy nézett ki, ahogy kell, bár még van dolga szegénynek

Persze láttam mást is, nem csak szemetet és buzgó rockereket. Itt, miközben otthon már a nyár kopogtat, esténként a hőmérséklet még fagypont alá megy és napözben sem haladja meg a 7 fokot. Emiatt van egy kis fáziseltolás az élővilág éledésében az otthonihoz képest. Mondhatjuk azt, hogy itt még csak a krókuszkorszakban járunk. Emellett most nyílik a barka (vagy valami olyasmi) és kezdenek kihajtani a tulipánok. Várom már nagyon, hogy kizöldüljön minden és végre megmutassa Izland az igazi szépségét.

Szemetgyönyörködtetőek tavasz hírnökei

Miután tegnap úgy láttam, hogy a mai napra remek idő ígérkezik, kitaláltam, hogy meglátogatom a Reykjavik közelében található népszerű kirándulóhelyet, a Mount Esja-t. A hegy busszal 40 percre van a várostól, a jegy 420 ISK-ba került odafelé. 

Korán keltem, hogy legyen időm reggelizni és csinálni magamnak egy szendvicset. Szükségem is volt az extra időre, mivel a pályaudvaron volt egy kis kavarás, de szerencsére minden megoldódott. Reggel 8-kor, mikor kiléptem az ajtón, csodálatos napsütés és szélcsendes idő fogadott, bár kicsit hűvös volt. Ekkor egy pillantra átfutott az agyamon, hogy lehet kicsit túlöltöztem. Ez később be is igazolódott. Bár kicsit úgy vagyok vele, hogy az inkább több legyen, mint kevesebb, hiszen az utóbbin nem tudok segíteni.

A busz a Straeto internetes menetrendje szerint 8:40-kor indul a BSI pályaudvarról. Gondoltam megerősítést kérek az információnál, nehogy balgaságot csináljak. Meglepetésemre a hölgynek fogalma sem volt, hogy miről beszélek. Na mondom, ez jól indul. Futottam egy kört a pályaudvar körüli megállókban, hátha valahol felfedezem az 57-es busz megállóját. Negatív. 8:35, még egy próba az infopultnál. Szerencsére előkerült egy srác, akinek rémlett valami olyasmi, hogy az 57-es busz valóban meg szokott állni a pályaudvarnál. A kavarás oka egyébként az volt, hogy erről a pályaudvarról a Reykjavik Excursion buszai indulnak, míg az 57-es busz a Straeto cég busza. De hoppá, a srácnak igaza volt, tényleg jött a busz, de ez sehova nem volt kiírva. Lényegtelen, innen sima út volt a célig. 

A megálló neve, ahol leszálltam a buszról, az Esjuraetur, amelytől 50 méterre található az Esja Hiking Center, amely most még nincs nyitva. A túrám a legnépszerűbb útvonalon vezetett, amelynek célja elsősorban a Steinn, azaz Szikla elérése volt. Annál feljebb már kicsit komolyodik a dolog, amellyel én is szembesültem. 

Van egy mondás, miszerint, ha eltévedsz Izlandon az erdőben, akkor csak állj fel

Az út egy ponton elágazik, jobbra hosszabb és könnyebb, balra rövidebb és mocsarasabb részeken mehetünk a Steinnig. Én jobbra indultam, mert az volt a tervem, hogy egy nagy kört teszek, amely a Steinnen túlhaladva teljesen felér a csúcsra, majd egy más útvonalon visszatér. Emiatt a könnyebb utat választottam, hogy ne fáradjak el. 

Ahogy egyre magasabban jártam a kilátás is egyre szebb lett. Előbukkant Reykjavik városa és a távoli hegyek, valamint gőzerőművek eregette felhőcskék is. Elég sokan voltak, főleg helyiek. A turizmus még nem indult be, de már csak hetek kérdése, ezért a helyiek kihasználva a jó időt felkerekedtek. Volt olyan, aki futott felfelé. Minden tiszteletem az övé. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy az emberek jégcsákánnyal és hágóvassal húznak el mellettem. Gondoltam túlaggódják a dolgot, hiszen már tavasz van, nem lehet olyan rossz a helyzet odafenn. A Steinnig semmi probléma nem volt, a csodás kilátás kárpótolta fáradalmaimat.

Csodás érzés először találkozni Izland hegyeivel testközelből

A Steinn körülbelül 730 méter magasan van, ahonnan még 200 méter a csúcs. A Steinnél töltött 10 perces pihenőm után neki is vágtam a csúcsnak. Szomorú sztori, de félúton megszólalt bennem a vészharang, hogy amit most tenni készülök, az nem vicc. A téli hótakaró maradványán kellett volna feljutni a csúcsra, melyet én egyszerűen túl csúszósnak találtam hágóvas nélkül és nem mertem tovább menni. Hallottam a fülemben a trénerünk szavait, amint azt mondja, hogy vegyük komolyan a veszélyeket Izlandon. Előttem haladt egy lány, akinek nem volt semmi extra felszerelése és úgy tűnt számomra, hogy ő félelem és különösebb küszködés nélkül felment, de én meggondoltam magam és félúton megfordulva visszatértem a Steinnhez. Talán a mai nap én voltam az egyetlen, aki nekivágott és visszafordult. Ez van. Miután elindultam lefelé sokat gondolkoztam, hogy a gyávaság szólalt meg bennem vagy a bölcsesség, de aztán vállon veregettem magam, hogy ez utóbbinak kellett lennie. 

A lefelé út könnyű volt, leszámítva, hogy az olvadó hó miatt bokáig jártam a sárban. Szerencsére az utolsó hófolt után, ahol a bakancsomat le tudtam pucolni, már száraz volt a terep, így végül tiszta lábbal toppantam a buszmegállóba. Akkor láttam meg az egyik srácot, aki odafent csurom vizesen haladt el mellettem lefelé jövet. Épp szárítgatta a ruháját és a sprotcipőjét. Odamentem hozzá megkérdezni, hogy rendben van-e. Semmi baja nem volt és, mint kiderült, Fehéroroszországból származik. Büszkén mesélte és mutatta fotóit, amiket fenn a csúcson csinált, majd a videót, ahogy a hómezőn seggen csúszva szlalomozik lefelé. Igen, azon a hómezőn, ahol én megfordultam. Na ennyit a vállveregetésről....betojtam, ennyi. 

A hegy lábánál már színesebb élővilággal találkozhatunk

Kis pihi után szomorúan konstatáltam, hogy még két órát kell várnom a buszra. Miért nem stoppolok? - kérdezi az újdonsült barátom. Hát...,mert nyúl vagyok!- gondoltam magamban. De nem lehetek egy nap kétszer nyúl, úgyhogy elbúcsúztam tőle és a parkolóban egy gyors kérdezz-felelek után már úton is voltam Reykjavikba egy idős házaspárral, akik szintén megjárták a csúcsot. Nagyon kedvesek voltak és örültek, mikor mondtam, hogy önkéntesként vagyok itt. Reykjavik külvárosában tettek ki, ahonnan haza tudtam sétálni, így megspóroltam 420 ISK-t. Ez persze nem sok, de mivel ez volt életem első stoppolása, nem csak azt a kis pénzt spóroltam meg, hanem sokkal többet nyertem: tapasztalatot!

Jól elfáradtam mire hazaértem, de megérte, még ha nem is mentem fel a csúcsra. Nyáron lesz időm eljutni oda mégegyszer, amikor kicsit könnyebb lesz a terep és akkor valószínűleg már üde zöld lesz minden.
 

A holnap nap folytatódik a tréning. Ezúttal a fogadó szervezet, a SEEDS fog nekünk tréninget tartani, ahol remélem végre sokat megtudhatunk majd a leendő feladatainkról és a beosztásról, stb.

Az utolsó két nap eseményeit egy posztban osztom meg veled, mivel igazából csak másfél napot jelent összesen, hiszen szombaton délben búcsút vettünk a trénerektől.

A pénteket bemelegítésnek egy kis kóstolóval kezdtük, amely során megismerkedhettünk az alapvető izlandi kifejezésekkel. Hát, nem biztos, hogy ez lesz a kedvenc nyelvem, nagyon nehéznek találtam a kiejtést. A magyar nyelv nehéz, de van rosszabb is, mint kiderült.

Miután feléledtünk a sokkból, végigfutottunk azon, hogy milyen érzelmi hullámvasút várhat ránk az ittlétünk alatt. Alapvetően 4 szakaszra lehet ezt osztani:

1, Mézeshetek

Az a szakasz mikor az ember még úszik a dopaminban, hiszen élvezi az új környezetet, az új kultúrát, stb.

2, Ellenségeskedés

Amikor az ember kezdi megszokni az új kultúrát és mivel az eltér az övétől, elkezd bosszankodni ezen.

3, Felépülés

A bosszankodás után előbb-utóbb megszokod a környezeted és kezded átvenni a helyi szokásokat, a humorod is visszanyered.

4, Otthon vagyok

A teljes megszokás és beilleszkedés szakasza, olyannyira, hogy az eredeti kultúrális környezetet is képes vagy kritizálni.

...és van egy 5. is: Az újra otthon szakasz, amikor ismét hazatérsz és a saját kultúráddal újra átéled az előző négy szakaszt.

Természetesen ezt mindenki másképp és más iddőben éli meg. A folyamathoz hozzá is lehet szokni, ha az ember sokat utazik. Felhívták a figyelmünket, hogy ha enyhíteni akarjuk a tüneteket, akkor alakítsunk ki magunknak egy otthonos környezetet, építsünk fel egy napi rutint, továbbá a legfontosabb, hogy tartsuk a kapcsolatot a többiekkel, akik bármikor kisegítenek bennünket, ha szükségünk van rá.

Érdekes lesz megfigyelni, hogy mikor lépek át egyikből a másikba

Ezután beszélgettünk kicsit a YouthPassről, annak hasznáról és elkészítési módjáról. Sok hasznos tanácsot kaptunk, hogy hogyan készítsük el. Még egy kérdéssort is kézhez kaptunk, melynek segítségével könnyeben tudjuk majd elkészíteni a YouthPass ránk eső részét. 

A délután további részében gyakorlatilag beszélgettünk a jövőnkről, a projektről, játszottunk pár játékot, melyekkel bármikor felfrissíthetjük magunkat és a csapatot. A pogram végén pedig az egyik trénerünk bevezetett bennünket a meditáció világába egy kicsit. Nagyon érdekes volt. Számomra ez volt az első alkalom, hogy megpróbálkoztam a meditációval, ezért természetesen nem sikerült teljesen ellazulnom, de ettől függetlenül nagyon elgondolkodtató volt. A meditáció alatt egy utazást tettünk, mely során először elhagyuk a földet és a jelent, majd visszatértünk egy 5 évvel későbbi földre, ahol találkoztunk önmagunkkal. Az 5 évvel bölcsebb énünktől kérdezhettünk és beszélgethettünk vele arról, hogy hogyan érte el azt, amit elért és mit kell tennem hozzá, hogy én is elérjem és olyan legyek, amilyennek elképzelem őt. Nagyon érdekes volt és meglepő módon az emberben ott vannak a válaszok mindenre, tudja nagyon jól mit kell tennie, de hajlamos elnyomni ezeket a gondolatokat.

Az este folyamán megtartottuk a búcsúpartinkat, amely alacsony költségvetésűre sikerült a trénereink jószándéka és a szlovák önkéntes pálinkájának jóvoltából. Megismerhettük egymás zenei ízlését, majd mikor a véralkohol-koncentráció elérte a kívánt szintet, akkor nekivágtunk a városnak. Sokat gondolkoztam, hogy le merjem-e írni, hogy egy melegbárban kötöttünk ki végül, amelynek neve KiKi. Természetesen a bárt nem csak melegek látogatják, hanem hagyományos értékrendű emberek is, akik a kiváló zene miatt mennek oda, így történt ez velünk is. Nagyon jót buliztunk! Egyébként a trénereinktől megtudtuk, hogy Izlandon a tavalyi melegfesztiválon közel 40000-en vettek részt, amely a 326000-es lakossághoz képest igen magas arány. Ennek oka valószínűleg az elszigeteltségből fakad.

A következő nap délelőtt egy kicsit nehezen indult, de hála a trénereink szociális érzékenységének, semmi komolyat nem csináltunk. Mutattak két módszert, amelyekkel a saját fejlődésünket é céljaink eléréséhez szükséges utat tervezhetjük meg magunknak. Az első az Életkerék, mely 8 részre osztja az ember igényeit, és 1-10 skálán pontozhatja, hogy éppen mennyire érzi elégedettnek magát az adott résszel kapcsolatban. A cél, hogy a kerék ne döcögjön, azaz próbáljuk meg kiegyenlíteni az eltérésket.

Persze, ha valahol szeretnénk fejlődni, az nagy eséllyel azt jelenti, hogy máshonnan el kell venni

A másik eszköz egy nagyon egyszerű eszköz. Ez egy nyíl, amely az elérni kívánt célra mutat. A nyíl baloldalán helyet kapnak a motivációim, amelyek segítenek elérni a célomat, a források, amelyekre szükségem van. Ez lehet internet, egy személy, egy könv, bármi. A nyíl alatt hegyek vannak, amely a várható akadályokat szimbolizálja. Roppant egyszerű, de nagy segítség végiggondolni, hogy mire van szükségem, milyen fázisokra kell osztanom a folyamatot és mire számíthatok a célom felé vezető úton.

Roppant egyszerű vizuális útmutató

A tréninget egy kis rituáléval zártuk, mely során egy körben ülve mindenki elfújta a saját gyertjáját. Előtte azonban kellett mondani valamit, amely lehetett egy mondat, vagy egy szó, amellyel összegezte az érzelmeit a tréninggel kapcsolatban. Én azt találtam kiemelni, hogy ráéreztem, mennyire fontos szocializálódni, ha az ember túl akarja élni külföldön, nem szabad a takaró alá rejtőzni.

Most megyek alduni, fárasztó hét volt. Holnap az Esja nevű hegy tetejéről jelentkezem majd. Az idő remeknek ígérkezik, így végre küldhetek Neked pár szép tájképet is. 

A 3. napuk a tréningen fárasztóra sikerült. A reggeli után rászabadítottak minket a városra. Persze azért kaptunk pár instrukciót. Négy helyszínt kellett meglátogatnunk. Először egy igazi izlandi háztartást nézhettünk meg belülről, amelyről kiderült, hogy az egyik trénerünk saját lakása. Majd a Harpa-t, mely nemcsak Reykjavik, de egész Izland legkiemelkedőbb kultúrális helyszíne és csomópontja. Azon kívül, hogy rendkívül színvonalas előadásoknak és programoknak ad helyet, architektúrája is egyedi: az épület homlokzata hatalmas üveglapokból áll, mely a nap folyamán mindig más színben pompázik és a fények különös játékát nyújtja az látogatóknak. Éjaszakántként állítólag az északi fény színeiben pompázik, ehhez azonban még nem volt szerencsém.

Különleges élmény a Harpa belsejében időzni

A következő állomásunk a City Hall, azaz a városháza volt. Itt sokat megtudhattunk az éppen regnáló kormánypártokról. Maga az épület a Tjörnin tó partján, ill. abban helyezkedik el. Nagyon impozáns, modern épület. A tó pedig nyaranta a városiak kedvelt strandolóhelye. 

Szép időnk volt a városnézéshez

Ezután a tengerészeti múzeum következőt, mely nagyon érdekes volt. Egy finom izlandi halászlé után lehetőségünk volt meglátogatni egy, a partiőrség által leselejtezett és felajánlott cirkálót (azt hiszem). A neve Odin. A dolog különlegessége abban állt igazán, hogy mindent megtapizhattunk, gyakorlatilag nagyon kevés dolog volt kötéllel elzárva a látogatók elől. Tekerhettük, kapcsolhattuk, mozgathattuk, amit csak akartunk. Még Annát, a hosszú ideje kómában fekvő beteget is lélegeztethettük az orvosiban. Szegény elég rossz bőrben volt.

Mindenki élvezte, hogy volt időnk és lehetőségünk alaposan körbenézni

A végső megállónk a Hit Husid volt, amely egy közösségi ház a város szívében, amely egyben az egyik trénerünk munkahelye is. Nem akármilyen közösségi házról van szó, sokkal több annál. Amellett, hogy bárki bármikor (a nyitvatartási órákban) beülhet netezni vagy inni egy kávét ingyen, különböző programokat és bemutatkozási lehetőségeket kínálnak a helyi fiatal és sérült művészeknek. Ezen kívül felvilágosító órákat adnak a helyieknek a szexről, drogról, alkoholról. Továbbá az épület bármelyik termét ki lehet bérelni INGYEN, ha valaki szeretne egy kis összejövetelt tartani vagy épp egy táncórát. Tehát megteremtik a lehetőséget és az infrastruktúrát is a művészlelkek számára. Aki erre jár feltétlen beszélgessen velük egy picit. (http://hitthusid.is/en/)

Éppen 4 óra volt, mikor itt végetünk és ha már egyszer itt vagyunk 50 méterre az éppen kezdődő tüntetéstől, amely a Panama botrány miatt (félig) lemondott kormányfő ellen irányult, akkor miért ne segítsünk be kicsit a helyieknek. Így esett, hogy eljöttem Izlandra átesni életem első tüntetését. Érdekes volt látni, hogy mennyire nyugodtan viselkednek a helyiek. Hoztak maguknak hordót és dobokat, volt aki egy füstjelzővel adott hangot elégedetlendégének, volt aki vadászkürttel, de senki nem kezde el felszedni a térkövet, mint ahogy z kicsit délebbre és kicsit keletebbre szokott menni. Ez már a negyedik tüntetés volt egymás után, amely jól mutatja, hogy az emberek politikailag elég aktívak.

A hangszórós hölgy 5 perce még előadást tartott nekünk a közösségi házban

Persze 10 perc elég volt a hangzavarból és különben sem nézik jó szemmel az idegeneket egy tüntetésen, ezért miután kiéltük katasztrófuraturista hajlamainkat elindultunk hazafelé gyalog a tengerparton. A közelgő hidegfront miatt gyakorlatilag jól laktunk porral mire hazaértünk de út közben csodás látványt kínáltak a távoli havas hegyek.

Szép kilátással zártuk ezt a fárasztó napot

A mai napon újabb önismereti kalandokba keveredtünk a trénereink jóvoltából. Emellett jó kis csapatépítő játékokat tanultunk, melyek a későbbiekben hasznosak lesznek. 

A napot egy gyors ismétléssel kezdtük, épp mint régen a töriórán. Egy kifeszített fekete lepedő két oldalán helyezkedett el a ketté osztott csapat, körülbelül egy méterre a lepedőtől a földön ülve, úgy hogy a másik oldalról ne lássák. A következőkben egy-egy ember továbbra is takarásban közvetlenül a lepedő mögé lopakodott és ott foglalt helyet. Amikor a lepedőt a két tréner hirtelen leengedte, a lehető leggyorsabban hangosan ki kellett mondani a másik oldalon ülő nevét. Ne gondold, hogy könnyű volt! Meglepő, hogy 4 nap után még mindig nem jut eszembe első blikkre a másik neve.

A következő taszk már egy kicsit komolyan jelleget öltött és elkezdtük a "valódi" EVS tréninget. Ez abból állt, hogy három különböző cetlire fel kellett írnunk, hogy mit várunk a tréningtől, mit várunk a trénerektől és mit tudunk adni mi a csoportnak. Érdekes ötletek jöttek, elsőre az ember csupa komoly dologra tud csak gondolni, mint például a leendő feladatainkkal kapcsolatos ismeretek átadása, stb. De ezek mellett olyan fontos dolgok hangzottak el, mint például a rugalmasság és toleranciai felénk, hiszen különböző tudással és háttérrel érkeztünk ide. 

Ezután, egy kávészünet beiktatásával, kimentünk kicsit, hiszen itt Izlandon minden másodpercnyi napfényt be kell gyűjteni. Ezzel kapcsolatban szeretném megemlíteni a trénerünk mondását, miszerint:

 Ha nem tetszik az időjárás Izlandon, akkor várj 15 percet!

Kellemes másfél órát töltöttünk a szabadban, csupa olyan játékot játszva, melynek célja a bizalom felépítése a másik iránt és a csapatmunka fontosságának hangsúlyozása. 

Bizalomépítő játékok:

1, Az első ilyen játék az volt, hogy 3 csapatra osztottak minket, majd mindegyik csapat kapott egy egy városnevet. A későbbiekben ezt a városnevet felhasználva kellett a csapattársat egy aknamezőn irányítani. Kis nehezítés, hogy csak ezt az egy szót használhattuk és a csapattárs semmit nem látott, mivel a szeme be volt kötve. Amit ebből tanultunk az természetesen egyrészt az, hogy akármennyire is bizonytalannak érzed magad a szemfedő miatt, bíznod kell a társadban, aki elirányít. A másik nagyon fontos hozadéka, hogy a lehető legnagyobb mértékben tisztázni kell az instrukciókat és azok jelentéseit, különben kaotikus lesz az eredmény. 

2, A második kicsit hasonlít a Bújj bújj zöldág c. hazai örökzöldre. Az itteni úgy néz ki, hogy a tréning résztvevői párokat alkotva egymással szemben állan és kinyújtják a karokat úgy, hogy az ujjaik éppen összeérjenek. 1 ember 10 méter távolságról nekifut a párok által alkotott folyosónak. A folyosót alkotó emberek az utolsó pillanatban felemelik a kezüket, hogy ne okozzanak sérülést a futónak. Egyszerűnek hangzik, de elég ijesztő nekiszaladni tiszta erőből a többieknek abban bízva, hogy elég gyorsan elveszi a kezét.

Akadt közönség is

A finom ebéd után, mely tökleves volt gyömbérrel fűszerezve, az EVS céljáról tanakodtunk közösen. Egyetértettünk abban, hogy az EVS egy kiváló nem formális tanulási lehetőség, mely során szociális és technikai készségeket is elsajátíthatunk. Mondok pár példát:

Szociális készségek:

- kommunikációs készségek fejlesztése idegen és az anyanyelvünkön egyaránt. Ez utóbbi talán nem olyan egyértelmű, de vegyük az én példám: elkezdtem írni ezt a blogot, amely sokszor késztet arra, hogy új szavakat használjak vagy másképp használjak, mint eddig.

- csapatmunka, csapatépítés, csapatvezetés

- komfortzóna átlépése: megtanuljuk, hogyan éljünk együtt másokkal; hogyan éljük túl kevesebből; hogyan fordítsuk hasznunkra a különböző helyzeteket.

- megtanuljuk, hogy felelősek vagyunk saját döntéseinkért

Technikai készségek:

- főzés! Az ember itt megtanul főzni magára és a többiektől is számos más trükköt sajátíthatunk el.

- IT skills: hogy maradjak a saját korábbi példámnál, elkezdtem ezt a bogot és ezzel már sok mindent tanultam, de ha belegondolok, akkor a jelentkezésnél használt programok is sok új tudást hoztak az életembe. Ilyen például a Photoshop is.

- természetesen nagyon sok mindent fogunk tanulni a projektjeink, workcampjeink témájáról. Ha organikus farmon kell majd dolgozni, akkor arról, ha fát kell telepíteni egy nemzeti parkban, akkor arról. Rengeteg ötletet meríthetünk a beszélgetések során a többiektől is.

- tervezés és rendszerezés: ó igen, szinte muszáj, ha az ember nem akar elveszni.

- stressz kezelése: sokszor váratlan helyzetekben fogjuk magunkat találni és ezt bizony kezelnünk kell anélkül, hogy mi kiborulnánk.

Rendszerezés: ez az egyik, amit tanulhatunk és ezt gyakoroltuk is azokon a dolgokon, amiket még tanulhatunk.

A következő feladat kívánt némi kreativitást tőlünk, pedig tök egyszerűnek hangzik: formázd meg gyúrmából azt az állatot, amely leginkább jellemez Téged az EVS során. Én a feketerigót választottam, igazából azért mert más nem jutott eszembe. Na jó, nem csak azért. Mint minden madár, a rigó is a természet madara, amely azonban az utóbbi időben nagyon jól alkalmazkodott a városi környezethez. Szeretnék én is ilyen jó alkalmazkodóképességgel hazatérni a programból. Továbbá tavasszal a rigónak van az egyik legszebb és legkoraibb éneke, amelyet a fenyőfák tetején ülve hirdet. Azt üzeni "Hé emberek, itt a tavasz, ébredejetek, a természet is éled!" Szeretnék én is ilyen jó hírvivő lenni, aki felnyitja az emberek szemét a körülöttük lévő környezeti problémákra.

Kicsit újra gyerekek voltunk és milyen jó volt :)

Vacsi után kártyáztunk egyet. Na persze nem akárhogy, elvégre tréningen vagyunk. A kártya neve: Strengths, az az Erősségek. Ki kellett választani 7 kártyát, majd addig cserélgetni őket, amíg a leginkább ránk jellemző erősségeket nem tartjuk a kezünkben. Baromi nehéz, hisz manapság hozzászoktunk, hogy mindig a gyengeségeinkről beszéljünk. "Ezt nem tudom, azt kellene tanulni, én erre nem vagyok képes..." Ráadásul, ha az ember arra vetemedik, hogy az erőséggeiről beszéljen, akkor hajlamos azokat lekicsinyíteni. Szóval érdekes volt, ajánlom mindenkinek: http://www.cappeu.com

Végül egy kicsit eltávolodva szeretném felhívni a figyelmed egy óriási ötletre. Persze én is és biztosan Te is hallottál már a CarSharing-ről, azaz az autó megosztásáról. Nem, nem az Uber-re gondolok, de az is valami hasonló. Mint mondtam korábban, most egy ökohostelben vagyunk, ahol az itt lakók felírhatják egy plakátra, hogy mikor hova mennek, vagy hova szeretnének menni. Szerintem nagyon jó kis ötlet, hiszen időt, költséget és nem utolsó sorban elégetett üzemanyagot spórolhatunk ezzel.

...és működik!

Aki kicsit mélyebben beleásta magát az EVS működésébe, annak nem újdonság, hogy a kiutazás előtt a hazai küldő szervezet tart egy tréninget, ill. a fogadó szervezet is a megérkezés után.

Így volt ez az én esetemben is. Az én küldő szervezetem a Fiatalok a vidékért egyesület (http://www.fve.hu/), amely gyakorlatilag egy nagyon kedves pár vezetésével működik. A kiutazás előtti tréning egy 1 napos meeting volt, ahol találkozhattam más önkéntesekkel is, akik éppen Máltára és Bulgáriába utaztak. 

Az izlandi tréning kedden délután 4 órakor kezdődött. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan nem fogunk sok midnent csinálni, mivel ilyen későn már nem nagyon fér bele semmi. Tévedtem. Egy nagyon mozgalmas és tartalmas estét zártunk. 4 napot fogunk eltölteni a Reykjavik City Hostels-ben, ami egyébként egy ökohostel!

A tréning célja a csapat összekovácsolása és felkészítése a leendő feladataikra. A tréninget két izlandi freelance trainer tartja, teljesen ingyen. A hölgy közel 50 éves, tavaly lefutotta a New York maratont. Az úrról is kiderült, hogy nagy utazó.

Összesen öt játékot játszottunk, egy hosszabb vacsorával egybekötve. Alapvetően egy félkörben ülve helyezkedtünk el, előttünk egy táblával néhány instrukcióval. Először bugyutának hangzott mind az öt, kihozta belőlünk a gyereket, de végül mindegyik nagyon jól sikerült és sokat tanultunk belőle. Mind magunkról mind másokról. 

Az első játék a talán számodra is ismert zöld krokodil volt. Ez nem szólt másról, mint hogy egy szimpatikus zöld színű tollat a kezünkben tartva el kell mondani, hogy "Ez egy zöld krokodil", majd ezután fel kell sorolni mindenki nevét, aki előtted már elmondta, végül hozzá kell fűzni, hogy "Az én nevem XY", majd a tollat át kell adni a következő embernek. Egyszerű játék, de valóban megtanulja az ember a többiek nevét a végére, hisz nem akar beégni, hogy pont ő nem tudja :) Szerencsére abszolváltam a feladatot.

A játék végén mindenféle kommunikáció nélkül Abc rendbe kellett állnunk, így igazolván, hogy valóban megtanultuk egymás nevét. Persze ez is arra volt jó, hogy közben magunkban mondogassuk a csapattársak nevét, hiszen csak akkor tudunk sorba állni.

A második játék egy kis rövid szösszenet volt: verbális kommunikáció használata nélkül kor szerint kellett rendezni a tornasort. Érdekes volt látni, hogy hogyan oldjuk meg a feladatot testbeszéddel.

A harmadik játék során az volt a feladatunk, hogy a 9 önkéntes egy trénerrel kiegészülve két csoportra oszlott. Az egyik csoport egymásnak háttal leült a földre egy pici körben, míg a többiek velük szemben székekre. Ekkor jött a meglepi: le kellett rajzolni a másikat. Aztán mikor az ember épp kezdte felfedezni a másik arcán a jellegzetességeket, akkor az eddigi művet otthagyva tovább kellett menni a következő modellhez és folytatni az előző művész munkáját. Mindezt addig míg körbe nem értünk. Az eredmény leginkább Picasso munkáihoz hasonlítható. Ennek az egésznek az eredménye természetesen az volt, hogy mivel sokáig kellett nézni a másik embert, egy kissé oldódtak a gátláok egymással szemben.

Az alsó sor közepén, hidd el, én vagyok és nem a Gyűrűk ura tündekirálya.

A negyedik játék nem is igazán játék volt. Párokat kellett alkotni, de mivel páratlan számú tanonc van, ezért én egy hármas csoportba kerültem. A feladat az volt, hogy fél óra alatt gyűjtsünk információt a másikról egy beszélgetés során, majd mutassuk be őt a csoportnak a megszerzett ismeretek alapján. Ez a mi triónkban úgy működött, hogy valaki feltett egy kérdést, majd mindenki válaszolt rá. Próbáltam kreatív lenni, így a szokásos "mit dolgozol, mit tanulsz, honnan jössz" kérdéseken felül bedobtam a közösbe egy ilyet: Mire vagy leginkább büszke az életben? Nem semmi válaszok jöttek és ismét elég mély dolgokat éintettünk és valós képet kaptunk egymás valós személyiségéről és passióiról. 

Az ötödik játék kívánta a legnagyobb kreativitást mindannyiónktól. A feladat az volt, hogy a rendelkezésre álló papírokból, melyek között volt mindenféle színű, és a színes zsírkréták, ceruzák segítségével készítsünk egy öltözetet, amelynek segítségével bemutatjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mit várunk az EVS programtól. Ez egy tök jó önismereti lecke volt számora: sajnos szembesülnöm kellett azzal, hogy abszolút nem vagyok kreatív és szégyenteljes módon elloptam az öltözék ötletét egy osztrák lánytól. Ezen változtatnom kell! Ha mindig másokat követek, akkor sosem leszek első!

Persze, hogy belepislantottam...

Lelkesen nézünk elébe a következő napnak, mely szintén mozgalmasnak ígérkezik. Ezek a játékok nem csak azt a célt szolgálják, hogy ez a kis csapat egymást megismerje, hanem példákat, ötleteket ad számunkra, leendő workcamp leader-eknek, hogy hogyan tudjuk feldobni majd az estéket a táborokban. Hogy milyen táborokról van szó? Hamarosan megtudod, egyelőre essünk túl a tréningen ;) Nem sokára újabb beszámolóval jelentkezek.

2016. április 3. ---> a nap mikor könnyek között elbúcsúztam az otthon maradtaktól és belevágtam életem talán legnagyobb kalandjába. Persze a jövőt az ember nem ismeri, akármennyire is szeretné.

Tömeg a reptéren; az utóbbi idők szörnyűségei miatt önkéntelenül nézelődünk és kerüljük a zsúfoltságot. A járat 13:55-kor indult, szóval 12:30-kor a biztonsági ellenőrzés után még bőven maradt időm, hogy felvegyem a kapcsolatot egy Szlovák lánnyal, akinek az uticélja ugyanaz: Izland.

Miután átestünk a formaságokon, mindketten egyetértettünk abban, hogy olyan gyorsan történt a projektkiírás majd a kiválasztás (EVS projekt, lásd előző poszt), hogy egyikőnknek sem volt ideje igazán felkészülni arra, ami itt ránk vár. Az az érzésem a mai napig, hogy ez egész valaki mással történik, nem velem.

Kellemes út volt, néhány kátyúval az úton. A tejfehér felhőkön kívül gyakorlatilag semmit nem láttunk, de azért Izland megmutatta magát az érkezésünk tiszteletére.

Nekem ez az látvány jutott a baloldali ablakból.

Az élet humora kegyetlen néha. Ha az ember ablak mellé szóló jegyet kap egy Izlandra tartó járaton, akkor áldozzon kicsit arra, hogy az az ablak a jó oldalon legyen és ne dőljön nyugodtan hátra a karosszékben. Persze nem panaszkodom, elvégre 5 hónapig nézegethetem a másik oldalt.

A megérkezés zökkenőmentesen indult: a busz időben és oda vitt ahova kellett. Furcsa dolog, hogy nem tudunk elég messzire menni az egyes nemzetek közötti viszályok, sérelmek elől: egy román sofőr fennhangon szidta korábbi magyar utasát, majd miután kiderült, hogy többedmagammal szintén magyarok vagyunk a buszon, nem győzött mentegetőzni. Persze ez után már szóba került Erdély is... Hihetetlen, hogy az emberek mennyire nem tudnak elszakadni a dogmáiktól.

Emlékszem egyszer egy balatoni vásári forgatagban elkeveredtem a szüleimtől és rendkívül meg voltam szeppenve. Pont ugyanezt éreztem mikor megérkeztünk a szállásunkra Reykjavikban, ahol 5 önkéntes fogadott minket, akik már hónapok óta itt vannak. Gyakorlatilag belecsöppentünk egy összeszokott csapatba, egy megszokott rutinba, szokások már elsimult tengerébe. 

Megszoksz vagy megszösz!-szól a mondás, nem véletlen. Legszívesebben elbújtam volna a takaróm alá (ha lenne) és sajnálgatnám magam. Tisztában vagyok vele, hogy az eddigi kényelmes életemet ezután meg kell osztanom akár 10 önkénetessel, és ez bizony nem lesz könnyű, de mindenképpen hasznos élettapasztalat.

Előfeszítésnek nevezik azokat a képzeteket, amelyekkel azokról a dolgokról rendelkezünk, amiről mások meséltek vagy hallottunk róluk. Így van ez Izlanddal kapcsolatban, vagy legalábbis Reykjavikkal. Nem felejtem el kollégám kérdését, miszerint miért ide jövök önkénteskedni, hisz az Izlandiaknak nincs szükségük az én környezetvédelmi tudásomra, tapasztalataimra, pláne nem segítségre. Sajnos az első séta a városban kiábrándító volt:

​Szemetelnek, nem kicsit!

Valószínűleg a problémák nagy részét a turisták okozzák, de ettől függetlenül  a városban meglepően sok környezetvédelmi hiányossággal találtam szembe magam. Ezek közül az egyik legmeglepőbb, hogy a komposztálás mennyire nem elterjedt módszer, ill. óriási mennyiségű étel végzi a hulladéklerakóban.

A mai napon elkezdődött az úgynevezett "On arrival training", mely 4 napos. Célja, hogy összekovácsolja az önkénteseket és segítsen felkészülni a leendő feladataink ellátására. Erről azonban a következő posztomban mesélek, de előzetesen elárulom, hogy egy nagyon izgalmas és tanúlságos napon vagyok túl, amely nem csak a többiekről adott új ismereteket, hanem önmagamról is.

Addig is egy kis csemege, hogy ne csak rosszat hallj Izland fővárosáról:

A város fölé magasodú hegyek fenséges látvánnyal ajándékozzák meg az ide látógatókat.

Kedves Olvasó!

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, engedd meg, hogy kicsit megmutassam mi is van a kulisszák mögött. 

Egy Tolna megyei kis faluból származom, közel a Paksi Atomerőmű vonzáskörzetéhez. A környéken élők számára gyakorlatilag predesztináció, hogy az Erőmű munkavállóiként keressék kenyerüket. Így tettem én is. Közel 5 éve szorgos kis hangyaként hasítottam az uránt a bányában. Valami azonban mindig hiányzott.

Falusi gyerekként gyakorlatilag a földet túrva nőttem fel, zongoraóra helyett a helyi galambtenyésztőnél tengettem időmet. Valahol törvényszerű, hogy ezeket a dolgokat az ember megszereti és felnőtt korában soha nem fogja tudni nélkülözni. Pláne, ha az ember olyan szülői környezetben nő fel, mely számára nem rendszeridegen a világlátás. 

Így történt, hogy egy röpke 1 éves Finnországi kiruccanás során, mely eredetileg a villamosmérnöki kar éveinek látványos betetézésének indult, felfedeztem magamban a buzgó környzetvédőt. Nem tudom megmondani, hogy mi volt az az erő, amely egyszer csak arra késztetett, hogy iskolába menet arra vetemedjek, hogy a Finnek hidegtől turcsi orra alá dörgöljem, hogy ne dobálják el a szemetet.
 

Testközelben a természet Finnországban

Igaz, ez akkor még nem tudatosult bennem, így beleálltam én is a mókuskerékbe és hű hazafihoz méltón beléptem "A munkahelyre".

Káoszelmélet: egy pillangó valahol a megrebbenti a szárnyát, ami a bolygó másik oldalán hurrikánt okoz.

Így eszkalálódott bennem is az a reggeli eset a Finnekkel. 

Az utóbbi pár évben a tudatosság új szintjére léptem: a faluban immáron harmadik alkalommal került megszervezésre a Tavasz Nagytakarítás c. esemény, melyek közül az utóbbi kettőt én kezdeményeztem és szerveztem meg. 

2016 márciusában pedig kitört a hurrikán. Nem hagyott nyugodni a dolog, nem telhet el úgy az életem, hogy nem próbálom ki magam komolyabban a környezevédelem területén. Elkezdtem kutakodni, hogy milyen lehetőségek vannak az olyan későn ébredőknek, mint én. 

Ekkor bukkantam az EVS, azaz European Volunteering Service elnevezésű programra, mely az EU tagállokban élő államolgárok számára kínál 30 éves korig kiváló lehetőségeket arra, hogy önkéntesként próbára tegyék magukat. Elkezdtem hát utánajárni, hogy hogyan működik ez az egész. Ennek eredménye pedig az lett, hogy 2016 április 4-től eltölthetek 5 hónapot Izland csodálatos hegyei között. De erről már a következő posztban olvashatsz.

Amenniyben érdekel az EVS program, az alábbi linken részletesebben megismerkedhetsz vele angol nyelven:

http://ec.europa.eu/youth/programme/mobility/european-voluntary-service_en.htm

Vagy itt magyar nyelven:

http://www.yia.hu/oldal.php?szam=5