Greenways

Hosszú idő után ismét jelentkezem. Ha jól emlékszem közel 4 hét (mikor elkezdtem írni a posztot, akkor még 3-at írtamide) telt el az utolsó posztom óta. Sajnos a következő posztok sem fogják gyakrabban követni egymást. Szeptember közepéig maradok Izlandon és gakorlatilag már betábláztam magam különféle táborokkal és a táborok közti szünetek pedig kezdenek megtelni különböző túratervekkel. 

De ez a jövő, a blog pedig a múlt eseményeit igyekszik megörökíteni, így térjünk vissza kicsit oda ahol utoljára zártam soraimat. A Meet us don't eat us tábor végén az összegyűjtött aláírásokat egy már tradíciónak számító pofavizit keretében prezentáltuk a Halászati Minisztérium egyik ügyvédjének. Mint táborvezető természetesen ismét nekem jutott a feladat, hogy valami okosat mondjak miközben átadom a közel 9000 aláírást tartalmazó füzetet.

Ezt körülbelül fél órával az esemény előtt tudtam meg, így remegve kezdtem egy papírcetlire kaparni valami monológféleség vázlatát. Visszagondolva elég jól sikerült, persze a lámpaláztól az angoltudásom elillant, így hebegve-habogva, de azért tudtukra hoztam, hogy mit is gondolok. Elmondtam a hölgynek, amit már itt a blogon is megírtam: kisebb csalódás, sokk ért, mikor az első pár hétben realiztám, hogy a zöld menyországként elhíresült Izland, annyira nem is az. Aztán jött a sokk, mikor kiderült, hogy ezt az egész bálnavadászatot csak két helyi tartja fenn, azért, hogy a kíváncsi turisták megkóstolhassák ezt az egzotikumot. Az egésznek semi köze a tradíciókhoz. Szóval az Izlandról alkotott kép kicsit összedőlt bennem és kissé abban a 9000 emberben is, akik aláírták a petíciót. Ha szeretnék, hogy ez a kép újra felépüljön bennünk, akkor hallgassanak az olyan emberekre, mint az IFAW helyi vezetője, Sigi, és az önkéntesek. A 9000 aláírást tartalmazó füzet a mi hangunk.

Sok mindent tanultam ebből a munkából, leginkább, hogy hogyan kezeljem a különböző szitukat és hogy milyen hatékony bosszantó eszköz nyugodtnak maradni egy-egy vitás helyzetben.

A pihenőnapok gyorsan és zökkenőmentesen teltek, nem történt semmi említésreméltó azon kívül, hogy mennyire felháborodtam, mikor egy nyamvadt üres naplóért 5000 forintnak megfelelő összeget kértek a boltban. De hát ez Izland, nagyon drága minden.

Kissé csüggedten indultam neki a következő táborra való felkészülésnek hiszen ismét a déli partra küldtek, ahol már jártam korábban, így azt gondoltam, hogy kissé unatkozni fogok. Nem így lett, az egyik legjobb táborom kerekedett ki az agészből, ami köszönhető a farm tökéletes elhelyezkedésének, a lenyűgöző embernek, aki fogadott bennünket, valamint az önkénteseknek egyaránt.

A farm mögötti hegyről csodás kilátás nyílik a Westmen Islands-re

A döbbenet már a hoszttal való első találkozás alkalmával elkezdődött: megkínált sörrel a saját házában. Tudni kell, hogy ez nem általános, általában a hosztok nem sokat költenek az önkéntesekre. Valahol éreztem, hogy ez valami más lesz, itt talán még szeretni is fognak minket. A sör, mint sör csak egy apróság, de mint gesztus egy önkéntes felé, óriási.

Július elsején indul a csapat útnak Reykjavíkból Vík városkája felé, amelyhez viszonylag közel található a farm. Út közben volt szerencsém Magnival, a hoszttal, elmenni egy kicsit bevásárolni, hogy legyen kajánk a következő pár napra. Én kisé megszeppenve húztam elő a zsebemből a bevásárlólistát mivel az elég hosszúra sikerült. Elvégre 8+1 emberre kellett vásárolni, úgy hogy a nulláról indultunk, tehát nem tudtam mi van a házban és mi nincs.

Aztán jött a döbbenet második foka: minden egyes tételnél ő hozzáadott még valami igazán izlandit. Én csak annyit írtam a listára, hogy tej, erre ő bedobott 6 doboz tejet és még hozzá 6 doboz Surmjölköt és egy áfonyából készült szintén dobozos jamszerűséget, majd hozzátette, hogy imádni fogjuk a kettőt együtt. Igaza volt. Majd elérkezett a hús vásárlása. Ekkor ő elmondta, hogy a hűtője tömve van bárányhússal, úgyhogy ezen ő könnyen átugrott én pedig csak áltam ott lefagyva, mivel én az eddigi táborok tapasztalataiból azzal számoltam, hogy a legolcsóbb virsli és a darálthús között kell majd választanom. Jut eszébe, nincs otthon hal, úgyhogy gyorsan bedobott pár kiló méregdrága lazacot a kosárba én pedig csak szájtátva álltam előtte. Soha egyetlen hoszt nem vett nekünk ilyesmit. Itt valami csoda van készülőben, gondoltam.

Megérkeztünk a farmra, itt ért a döbbenet harmadik hulláma. A ház egy 200 méteres sziklafallal körbevett, védett völgyben található a főúttől nem messze, teraszáról pedig csodás kilátás nyílik a Westmen Islandra. A hoszt kutyája, vidáman pattant ki az autóból majd gázolt bele a térdik érő dúsan zöldellő, virágokkal tűzdelt fűbe, majd mi is követtük miután magunkhoz tértünk a csodálattól. 

A házat több mint 150 éve Magni széppapája építette, hatalmas pajtával, istállóval. A házban 6 fürdő van, ugyanennyi csodásan megkomponált stílusban felszerelt hálószoba, egy hatalmas étkező egy kisebb kandallóval és egy még hatalmasabb nappali egy hatalmas kandallóval. Döbbenet negyedik foka súlytott le ránk mikor Magni bejelentette, hogy a megérkezésünk tiszteletére összedob egy tonhalsalátát, most csak ennyi, mert a lazacot estére akarja meggrillezni nekünk. Közben komótosan begyújtotta nekünk a kandallót, mivel kicsit hideg volt a házban. Soha egy hoszt sem főzött még ránk (az international dinner-t kivéve), pláne nem többször.

Hamar megszoktuk a kandalló melegét

A szokásos ismerkedési játékok után várakozva hajtottuk álomra a fejünket. Másnap reggel a munka 9:00-kor kezdődött, amely eleinte a ház csinosítgatásából és rendrakásból állt. A tábor utáni következő héten egy festménykiállítás kap majd helyet a pajtában, amely a tábor elején tele volt kacattal, hulladékkal. Elsőszámú küldetésünk az volt, hogy kitakarítsuk és kortárs műteremmé varázsoljuk a pajtát. Másodrangú küldetésünk az volt, hogy a farm köré elültessünk 2000 fát (kőrist, égert, nyírfát) Izland újraerdősítése és a farm szélvédelmének jegyében.

Természetesen a 12 napot nem csak munkával töltöttük, szabadidőnkben sokat játszottunk és kirándultunk. Egyik nap úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk a farmmal szembeni partszakaszra eljutni, habár Magni azt ajánlotta, hogy ne tegyük. Enek két oka lehetett: az egyik, hogy viszonylag mocsaras terepen kellett átkelnünk a másik, hogy kereszteznünk kellett pár farmot a küldetés teljesítéséhez. Ez utóbbival nem is volt próbléma, azoban a mcsaras rész majdnem elijesztett minket. De aztán szerencsére találtunk egy kevésbé süllyedűs szakaszt, ahol sikeresen átkelve végül megérkeztünk a partmenti dűnék világába. A hely elszigeteltségének köszönhetően az ember olyan dolgokra bukkanhat a parton, amire nem igazán számíthat a turistalátványosságnak hirdetett Blacksand beachen. Itt azonban mi nem másba, mint egy komplett delfincsontvázba futottunk bele, ez volt a döbbenet ötödik hulláma. Ez csak nekünk, nyolcunknak szólt, az igazi érintetlen Izland.

Békésen pihent a fekete homokban

A partra Fluga, a labrador is velünk tartott. A fürdőzéstől hiába is próbáltuk volna visszatartani, ő egy kisebb energiabomba, amely egyenesen az óceán habjaiba csapódott. Nevét egy kölyökkorában az orrára repülő légyről kapta. Nem túl kreatív, de kitűnően hallgatott rá, sőt, még a különböző akcentusokkal is kiválóan megbirkózik.

A parton elindőztünk egy kicsit, hiszen annyira a miénk volt a pillanat, annyira zavartalan, hogy nem igazán akartuk otthagyni. Azonban későre járt és másnap várt ránk a munka, így végül a mocsáron ismét átkelve visszakullogtunk a 4 kilométerre lévő házba.

Természetesen egyszer Fluga is elfárad, ilyenkor elfoglalja a szerinte neki kijáró alvótrónt

A másnapi munka különösebb események nélkül, zökkenőmentesen zajlott. Büszke voltam a kis csapatom minden tagjára, hiszen nem volt szükség arra, hogy bárki kérlelje őket, hogy az adott munkát elvégezzék. Úgy gondolom, hogy mindenki úgy érezte, hogy Magni jóságáért cserébe tartozunk neki annyival, hogy tisztességesen elvégezzük a ránk bízott feladatokat.

A másik ok pedig valószínűleg az volt, hogy a nap során kikristályosodott, hogy mit is fogunk csinálni a következő napon, ami ismét szabadnap volt. Magni felajánlotta, hogy amennyiben kedvünk van hozzá, akkor teljesítsük a Skógar-Thorsmörk túraútvonalat, ami nagyjából 26 km hosszú, 1100 méterre visz fel, 8-9 óra alatt átlagosan teljesíthető. Az ösvény az Ejyafjallajökull és Myrdalsjökull gleccserek pompás hósapkái között vezet keresztül. Szerencsére a csapatból mindenki szeretett túrázni, így azonnal rábólintottunk a dologra. Magni vállalta, hogy a végállomásról hazafuvaroz bennünket a farmra, majd egy újabb adag döbbenet pottyant a nyakunkba: azt is vállalta, hogy egy igazi, kiadós izlandi erőlevest, azaz báránylevest főz nekünk vacsorára. Hát majdnem a nyakába ugrottunk, annyira örültünk ennek.

A túra részletes leírása nem célja a posztnak, ha valakit érdekel, akkor számos oldalt találhat a témában, de élőben megnézni sem olyan borzasztó.

Nem hinném, hogy bárkinek csalódást okozna ez a túra

A látvány csodás, de érdemes a lábunk elé is nézni, az út néha meredek

A túraútvonal egyébként az Eyjafjallajökull 2010-es kitörse során felszínre került új lávamezőn halad keresztül. El se tudom mondani mennyire szürreális a látvány, mennyire megérinti az embert, hogy a a millió pengeéles, éjfekete szikla akár több milió éves pokoljárás után végre megpihenhetett a felszínen, de nem sokáig élvezheti a szabadságát, mivel a növényzet máris uralmat gyakorol feletette.

Lélekben feltöltve, testben kimerülve vetettük bele magunkat az utoló pár száz fa elültetésébe. Szakadó esőben dolgoztunk, ami persze jó a fáknak, kevésbé jó nekünk. Hasznos tapasztalattal lettem gazdagabb: az izlandi fű elég magas ahhoz, hogy a víz befolyhasson róla a gumicsizmába, ami persze belről kifelé is vízálló. Sebaj, volt saját medencém, mindjért kettő is.

Fájó szívvel vettem búcsút ettől a farmtól, csodálatos emberekkel találkoztam, volt szerencsém olyan pillanatokhoz, amely ledönt minden sztereotípiát az egyes nemzetekről. Persze mondhatjuk azt is, hogy a kivétel erősíti a szabályt. 

Búcsúajándék az ölelgetnivaló barátaimnak: imádják a pitypangot

A következő táborom a Westfjords-ba, azaz a nyugati fjordokba vezet. Reykhólár 300 fős városkájának éves fesztiválján segítkezünk majd. A lakosság ilyenkor megtriplázódik, gyereksereg lepi el az utcákat. Ez a tábor teljesen más lesz az eddigiekhez képest. Mind a helyszín, mind a munka miatt izgatottan várom sorsomat. A tábor után egy kis magányba vonulok: nyakamba veszem a hátizsákom és nekivágok pár napra egy sátorral, kajával és fényképezőgéppel a fjordok kietlen világának, hogy aztán megmutathassam Neked, kedves olvasóm.

Az EVS kalandom egyébként a végéhez közeledik, hisz szeptemberben lejár a mandátumom Izlandon. A Reykhólárban töltött tábor után még két tábor vár rám. Egyelőre úgy néz ki, hogy még egyszer lesz szerencsém a Westfjords-ba eljönni a tengerparton szemetet szedni, az utolsó tábor pedig felteszi az i-re a pontot: a legnehezeb táborom lesz, hiszen tinédzsereknek kell majd két héten át minden nap átmosnom az agyát koncentrált környezetvédelmi eleggyel. Tehát előadásokat kell majd nekik tartanom. Tinédszereknek. Angolul. Tinédzsereknek. Tinédzsereknek... :)