Greenways

A Westmen Islands meglátogatása (http://greenways.reblog.hu/cukisagbomba-robbant-izlandon) utáni vasárnap egy kimerítő nap következett. Ismét kimentünk a répaföldekre dolgozni, valamint délután kertészkedéssel folytatódott a munka. Körülbelül délután négy óra környékén iszonyú kimerültség uralkodott el rajtam. Táborvezetőként nyilvánvalóan a házigazdák rám bízták a nehezebb feladatokat és természetesen mindig nekem kellett motiválni az önkénteseket, nekem kellett mindig résen lenni és figyelni a reakciókat, nekem kellett energiát adni a csapatnak, mikor kezdték elveszteni a kedvüket. Ez az egész nagyon kimerítő, így az utolsó pár napon nem voltam a toppon.

Hétfő estére azért összeszedtem magam egy kicsit, hiszen elérkezett az International dinner, azaz nemzetközi vacsora, amikor mindenki megpróbál valami tradicionálisat főzni. Természetesen ezen az esten Bergur és Hrönn is részt vett és meghívtak a saját házukba, hogy közösen egy nagy asztalnál költsük el a vacsorát. Nagyon kellemes este volt, jót beszélgettünk pár pohár bor és a Brennivin mellett. Valahonnan előkerült egy kis rothasztott cápahús is, melynek szaga egy dögkútéhoz hasonló és az íze sem sokkal jobb. De egyszer élünk, így hát kipróbáltam, túléltem.

Én lángossal készültem, mely nagy sikert aratott

Vacsora alatt Bergur meglepett minket egy ajándék kirándulással. Másnap reggel 10 órától a közelben lévő Sólheimajökull, azaz a Nap otthona gleccser, tetején sétálgathattunk az ő költségén. A reggeli kelés néhányunknak kicsit nehézre sikerült, hiszen éjjel 1-ig beszélgettünk.

Megérkezésünk után, míg az egyik guide elment megnézni, hogy a gleccser és az időjárás biztonságos-e, szokatlan mondat csapta meg a fülem: Te vagy a Törjék Gábor? - kérdezte tőlem Tamás, az egyik guide. Nyilván a foglalási könyvben látta a nevem. Mint megtudtam, Tamás biológia, földrajz és informatika tanár volt otthon, míg egy szép januári napom úgy nem döntött, hogy neki elég volt abból, hogy az otthoni oktatási rendszer rabláncára verve élt, így hát kihasználva hegymászói tudását, melyről vizsgával és papírral is rendelkezik, felkerekedett és most Izlandon dolgozik, mint túravezető az Arcanum nevű cégnél. (http://www.arcanum.is/en/tours/local-tours/glacier-walk/)

Aznap Tamás nem tartott velünk, de így is nagyon élveztük a kirándulást. A túravezetőnk nevét képtelenség volt megjegyezni, ezzel ő is tisztában volt, így megelégedett azzal, hogy csak Selfie-nek hívjuk. Selfie nagyon részletes és kimerítő információt adott a gleccser életéről, az izlandiak és a vulkánok kapcsolatáról. Véleménye szerint Izland egyik legnagyobb vulkánja, a Katla, 2 éven belül ki fog törni, ha követi az eddig megszokott mintát, miszerint általában az Ejyafjallakökull után 5-7 éven belül kitör.

A túravezetőnk által csak Mordornak nevezett rész az egyik leginstabilabb terület a gleccseren

Megtudhattuk az is, ami egyébként nyilvánvaló, hogy bizony Izlandon is érezteti hatását a globális felmelegedés. A gleccser jelenleg évente 60 méterrel húzódik vissza, ami megdöbbentő szám. Ha ebben az ütemben olvad, akkor körülbelül 100 év múlva új nevet kell keressenek az országnak.

Az olvadás kézzel fogható bizonyítéka az egyik angliai egyetem által telepített drótkötél, amelyet 40 méter mélyre fúrtak le a jégbe, úgy, hogy csak egy méter lógott ki a jégből. Ez nem egészen egy éve volt, de mára kb. 15 méter lóg ki a kötélből. Ez nyilvánvalóan nem a visszahúzódás mértékét, hanem a gleccser magasságának csökkenését mutatja.

Megdöbbentő az olvadás sebessége

Pár éve egy fotográfus készített egy timelapse videót a gleccser olvadásáról , amelyet ezen a linken megtekinthetsz: https://www.youtube.com/watch?v=dvUF07dpZjE

Másnap elérkezett a búcsú ideje. A délelőttöt pakolással és takarítással töltöttük, valamint ebédet főztünk magunkak és a következő csoportnak. Délután egy órakor meg is érkezett értünk a kisbusz, amely egyúttal a következő csoport tagjait hozta.

A búcsúzkodást öleléssel zártuk. Nem győztem hálálkodni Bergurnak és Hrönnek a nagylelkűségükért és amiért olyan kedvesek voltak hozzánk. Hiányozni fog a farm, Leia és a csodálatos környezet.

A csipetcsapat

Az utolsó este megkértem a srácokat, hogy írják le a véleményüket a táborról, a hosztról és a táborvezetőről. Kettejüktől 4 pontot, egyikőjüktől 3 pontot kaptam az 5-ből. Nárcisztikus énem fájdalommal konstatálta ezt ,de ugyanakkor épp ezért jöttem ide: tanuljak magamról, a hibáimról, a hibáimból. Tudom magamról, hogy nem vagyok igazán egy Humor Herold vagy partyface, emiatt kicsit nehezen kapcsolódom az emberekhez, de remélem tudok majd ezen változtatni.

A következő táborom Reykjavikban lesz: Photomarathon. Ez egy kicsit más jellegű lesz, így ismét neki kell állnom a felkészülésnek. A Photomarathon tábor után szünet nélkül indulok keletre egy lovakkal foglalkozó farmra, ahol a lovaglás csínját-bínját is elsajátíthatom, de a fő feladatunk a faültetés/erdősítés lesz.

Búcsúfotó Leiaval, ő sajnos ott maradt a farmon

Az utóbbi pár nap munkával telt főként a répafarmon. Főként a répaföldeken dolgoztunk, ahol a frissen vetett sárgarépa magok főlé kellett a fóliafeszítő műanyag csöveket leszúrkálni. Egy sorban körülbelül 500 cső van, annak két vége, azaz soronként 1000 guggolás. A tökéletes fenék titka - mondta Katka, az öt éve itt élő szlovák lány. El is neveztük a répaföldet Katka's Healthcare-nek.

Az idő nem mindig volt kegyes hozzánk, a mai napon például váltózuhanyban volt részünk: egyik pillanatban szikrázó napsütés, a következőben pedig jégesőt ver az arcunkba a hideg nyugati szél. A sár meg csak ragad a bakancsra, a csövek csúsznak. De aztán a következő napsütéses perc meg is szárít rajtunk mindent. Hogy feldobjam a csapatot, antiesőtáncot lejtettem. Ezt egyedül Katka értékelte, a többiek, akik láthatóan nem nagyon vannak hozzászokva a fizikai munkához, kicsit hülyének néztek. Lehet, hogy kicsit az is vagyok?

Munka a jégesőben - Workingclass hero

Na de azért a szenvedésünket kárpótolja számos dolog, amelyekről az alábbiakban szeretnék beszámolni.

A dobogó legfelső pontján áll az a kis boci, amely 27-én éjjel 1 óra környékén látta meg a napvilágot. Hogy valami nyomot hagyjunk a farm életében, nem hivatalosan a Bambi nevet adtuk neki. Az egyeztetések még folynak a gazdával. Szegénykének nincs könnyű élete, születésekor beszorult a lába a tehenek alatti rácsba, majd rögtön az első napon kötelet kapott a nyakába. Ezt nehezen viseli, de igazából nem szeretnék, ha a többi tehén agyontaposná. Ha nyáron a réten született volna, akkor erre természetesen semmi szükség nem lenne.

"A drága mamma" figyelemel kiséri minden mozdulatunkat a jövevény környékén.

Érdekes, hogy néhány tehén azonnal ápolgatni kezdi a kis bocit, néhány pedig nem tudja elviselni. Épp ez utóbbiak miatt van szerencsétlen megkötve. Bambi egyébként jól van, literszám nyeli a tejet, bár először segíteni kellett neki, mert honnan is tudná, hogy mire jó a cumisüveg.

A dobogó második helyén a Westmen Islands ismételt (ezúttal sikeres) meghódítási kísérlete áll. Szombaton ismét felkerekedtünk, hogy elérjük a 9:45-ös kompot. Ez egyébként nem volt olyan egyszerű, ugyanis péntek éjjelre az izlandi sarki-fény előrejelzés magas aktivitást és felhőtlen időt ígért, így a fáradtságot bevállalva éjfélkor kimerészkedtünk, hogy végre láthassuk a fények játékát. Megdöbbensünkre éjfélkor még nem kellett lámpát kapcsolni, hiszen a lemenő nap fénye még bőven elegendő volt a tájékozódáshoz. A napfényen kívül azonban semmit nem láttunk, a sarki-fény aktivitása a előrejelzéssel ellentétben nemcsak, hogy nem volt aktív, de egyenesen passzív volt. No-then-lights: Hát igen, közeledik a nyár, így a sarki fény megfigyelése egyre nehezebb lesz, de talán majd az északi partról a következő táborok valamelyikében.

Valami azt súgta szép nap lesz

Szóval reggel hullafáradtan pattantunk a jó öreg Hondába. Tettestársaim két perc alatt újra álomba zuhantak, így egyedül élveztem a 40 perces utat, mely elhalad a Skógafoss és a Saeljalandfoss mellett.

A kompjegy megvásárlása után csodáltuk az üzemeltetők humorát, mikor egy A4-es papíron a következő sorokat olvashattuk: Bocsi, nincs wifi. Beszélgessetek egymással. Esetleg ideje felhívni anyut :)

A pontos indulás után már a komp fedélzetéről élvezhettük az Ejyafjallajökull távolodó hósapkáinak látványát, előttünk pedig a szigetek korábban egybefüggő sziluettje kezdett darajaira esni ahogy a kisebb szigetek lassacskán felfedték magukat.

A behajózás a kikötőbe is felért egy élménnyel

A sziget neve egyébként a nyugatról behurcolt rabszolgáktól és a tulajdonosaiktól származik. Ők voltak a Vestmenn, azaz West men, magyarul nyugati emberek, akik a szárazföldről érkeztek 875 körül. A sziget azóta lakott. Az egyetlen lakott sziget Izland körül. Az emberi jelenlétet csak a néha-néha rakoncátlankodó vulkánok törték meg. Legutóbb az Eldfell 1973-as kitörése, amikor Január 23-án megmozdult a föld az emberek alatt és felett. A kitörés a fősziget (Heimaey) teületét körülbelül 2 négyzetkilométerrel növelte meg és a házak harmadát maga alá temette, közel 16 méteres hamu- és lávatakaró alá retjve az emlékeket.

A kitörésnek azonban számos pozitív hatása is volt. Egyrészt a kikötő bejáratát részben lezáró lávafolyam még védettebbé tette azt, a szűkösen élő helyieknek kiváló nyersanyagforrást és a környezetbarát fútési rendszerek kialakításához hőforrást kínál a vulkán.

A komp elhagyása után az utunk azonnal a híres-hírhedt vulkán tetejére vezetett a frissen keletkezett területen keresztül. Nagyon furcsa érzés egy olyan földön állni, mely nem sokkal öregebb, mint én. Ráadásul a felszínformák és a sivár kősivatag azt az érzést kelti az emberben, hogy a komp egy holdkomp volt és egy másik planétán járunk.

Kilátás az Eldfell, a pusztító és a teremtő, tetejéről

Utunk a sziget távoli vége felé vezetett tovább, amely 1 óra sétára volt tőlünk. Közben elhaladtunk a másik szunnyadó tűzhányó, a Helgafell mellett, kereszteztük a helyi reptér kifutóját és megleptük néhány gazda nyugodtan legelésző birkáját.

A sziget egyébként híres a madárvilágáról, azok közül, a sokak kedvence, a Lunda nagy számban fészkel a a szigetcsoport területén. Csak még nem jöttek vissza délről, nagy bánatunkra. Se sarki fény, se lunda...

A jobboldali szigeten valakinek van egy nyaralója, szegénynek kellett vennie egy csónakot is

Balról jobbra: Helgafell, Eldfell, háttérben a nagytesó az Ejyafjallajökull

A komp 18:30-kor indult viszafelé. Mehettünk volna 21:00-kor is, de mivel másnap dolgoznunk kellett, ezért a pihenés reményétől vezérelve a korábbinál maradtunk. Sajnos a várost nem volt időnk felfedezni, de talán még lesz lehetőségem.

A dobogó harmadik helyén pedig a holnapi nemzetközi vacsoraest kap helyet, előre megadom neki ezt az érdemet. Igazi kultúrsalátának nézünk elébe: Szlovákia, Izland, Tájföld, Dél-Korea, Nagy-Britannia, Magyarország ül az asztalhoz. Magyar részről én a lángossal indulok a versenyben, életem első lángosával, szurkoljatok.

Van egy kis tervem is holnapra. Arra készülök, hogy interviewt készítek Bergurral és Hrönnel, valamint Katkával arról, hogy mikor és miért döntöttek a farmerkedés mellett, miért fogadnak önkénteseket, ők hogyan élik meg az életet a farmon és milyen terveik vannak a jövőben, honnan indultak és hová tartanak. Érdekesnek ígérkezik ;)

Pár napja nem írtam és hirtelen nem is tudom hol kezdjem. A hétvégénk mozgalmas volt, de azóta sem unatkoztunk. Vasárnap folytatódott a kirándulásunk a déli parton.

Az előző nap fáradalmait (http://greenways.reblog.hu/a-kek-otven-arnyalata) szerettük volna kipihenni, ezért úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Víkben és annak környékén töltjük. De csak miután jól kialudtuk magunkat.

Körülbelül 11 órakor érkeztünk a valószínűleg véletlenül városnak nevezett Víkbe. Alig 300-an élnek ott, persze nyáron a túristák megdobják ezt a számot. Autónkat a híres templomocska tövében hagytuk, innen indultunk utunkra. Először az Izlandon híres IceWear márka helyi gyáregységét látogattuk meg. Kicsit erős túlzásnak éreztem, hogy a plakáton ingyen gyárlátogatást kínálnak, miközben az egész annyiból áll, hogy a bolt részleg felől rá lehet látni a raktár és a gyártórészleg egy kis hányadára. Tipikus túristacsalógató.

Miután végigtapogattuk az összes puha gyapjúpulcsit, amelyeket kisebb vagyonért árulnak, elindultunk, hogy Reynisfjall tetejéről csodálhassuk meg a kilátást. A magaslat megmászása nem kíván különösebb erőfeszítést senkitől, mivel egy salakos út vezet a hegy tetejére. 

Habár Izladon a csodás panorámák folyamatosan lekötik a figyelmünket, néha érdemes a lábunk elé is nézni

Szerencsére szélcsendes nap volt, így csak az enyhe tériszonyommal kellett megküzdenem, mikor lekukucskáltunk a 200 méteres függőleges sziklafal tetejéről, ahonnan sirályok hada bámult ránk vissza. Az embert semmi nem választja el attól, hogy szó szerint egy lépéssel közelebb kerüljön Istenhez. A kilátás csodálatos, de veszedelmes.

Azok a kavicsok közel 200 méterrel lejjebb vannak (Fotó: Yuulim)

Csalódottan konstatáltuk, hogy a hegy túloldalán lévő híres és a hivatalosan is fekete homokos partnak nevezett partszakaszt (Fjaran) nem tudjuk innen megközelíteni. Viszont láttuk, hogy vezet oda aszfaltos út, így már tudtuk is mi lesz a következő célpontunk. 

Április vége van, mégis érezni már a túristaáradat első hullámait. Rengeteg ember sétálgatott lent a parton, nehéz volt élvezni a dübörgő hullámverést. Ettől függetlenül különleges élmény a bazaltorgonák árnyékában üldögélve csodálni a több méteres hullámok erejét, kacagni az óvatlan túristákon, akik a focistákat megszégyenítő térdemeléses futással szaldtak a nagyobb hullámok elől mielőtt megtelik a bakancsuk. 

A hullámok által keltett pára csodásan frissé varázsolja a levegőt

Pihenés, na az nem jött össze vasárnap sem, így hétfőn reggel kínok között ébredtünk. Sajnos a folytatás sem volt jobb. A répaföldeken az eddig elmaradt répasorokra kellett a műanyag fóliafeszítő csöveket. Ez rendben is volna, ha nem egy kövekkel teli vulkanikus talajról lenne szó. Fárasztó, izzasztó és hólyaggyártó munka. Szerencsére csak négy sor volt, így délután könnyebb kertészkedéssel folytathattuk a munkát. 

Megkérdeztem Hrönn-t, hogy mit csinálnak a zöldhulladékkal. Természetesen tudatában voltam, hogy nem komposztálnak, ami egy farmon elég érdekes, hiszen hely és idő bőven volna rá. Ennek ellenére ő azzal érvelt, hogy neki aztán nincs ideje ezzel foglalkozni. De hiszen csak egy másik kukába kellene gyűjteni a konyhai hulladékot és azt ráborítani a kupacra, amit évente 1x kell átforgatni, ami nem lenne nagy munka nekik, hiszen rengeteg gépük van erre a célra. Kitérő testbeszéd: szem a fölre, fej jobbra el. Éreztem, hogy ezt nem kellene tovább erőltetnem, de hátha a gondolatmagocskát sikerült elültetnem.

Este Bergur szólt, hogy a következő napunk szabad, mivel nekik két napra Reykjavikba kell menni, úgyhogy ha szeretnénk elmenni a Westman Island-re, akkor hajrá.

Így is lett, vagyis majdnem: kedden, a 7 órai kelés és a gyors reggeli majd az öreg Honda 40 perces kínzása után csalódottan hallgattuk a jegypénztáros néni mondatait, miszerint sajnos kedden és szerdán a kompot karbantartják, így nincsenek járatok. Újratervezés. 

Na nem baj, így van bőven látnivaló - mondtam a kis csapatnak és neki is vágtunk, hogy felfedezzük magunknak az 1973. november 24-én üzemanyaghiány miatt kényszerleszállást végrehajtó amerikai repülőgép viharvert roncsait. A balesetet szerencsére mindenki túlélte, ezt azonban a buddhista Yuulim nem tudta, így egy nagyon különleges és mély pillanatnak lehettem tanúja: imádkozott a halottakért a repülőgép tövében.

Talán az első túrista, akinek eszébe jutott adni is valamit

A korai kelés miatt úgy döntöttünk, hogy ebéd után pihenünk egyet odahaza. Délután azonban ismét felkerekedtünk és meglátogattuk a Secret Pool-t (Seljvavellir pool) , azaz a titkos fürdőt, amely nem más, mint egy 1923-ban a helyiek számára épített termálvizes medence egy kanyon mélyén elrejtve, amelybe közvetlenül folyik bele a hegy belsejéből feltörő termálvíz. 

Sajnos titkosnak már nem igazán nevezhető, miután épp érkezésünkkor távozott egy busznyi angol túrista, de még így is tucatnyian maradtak a medencében. Télen valóban elhagyatott hely lehet, de így a szezon kezdetén már nehéz kifogni azt a pillanatot, amikor egyedül élvezhetjük a hely különleges hangulatát.

A medencét a helyiek évente egyszer tisztítják. Ez valószínűleg legutoljára még tavaly lehetett, mivel a víz leginkább egy tál spenóthoz hasonlított. Ennek ellenére kellemesen elidőztünk. Bizonyára a kilátás feledtette velünk az egyéb problémákat.

Kellemes uszodai díszlet

Zajlik az élet a répafarmon. Pénteken, ahogy azt sejteni lehetett, kimentünk a répaföldekre betakarni a magokat. Bergurnak, a házigazdának, két önkéntesre volt szüksége ehhez a munkához. A másik kettőnek addig Hrönn, a gazda felesége, adott munkát.

Természetesen én azonnal jelentkeztem a répaföldes csapatba és némi kérlelés után sikerült rábeszélnem Soobint, a koreai lányt, hogy csatlakozzon hozzám. Elég szeles idő volt és mikor láttam, hogy Soobinnak se sálja, se kesztyűje, se sapkája, akkor megkérdeztem, hogy mégis mit fog tenni megfázás ellen, erre előhúzott egy szájmaszkot a zsebéből. Természetesen azóta is szipog.

A munka ránk eső része egyébként egyszerű volt, de a sok séta miatt elfáradtunk a végére. Az én feladatom az volt, hogy ásóval kövessem a fóliázógépet és ahol szakadás van, ott takarjam be földdel a nyílást, valamint a sor elején és végén tegyem meg ugyanezt. Soobin feladata annyi volt, hogy néha kicsit húzza magafelé vagy tolja el magától a masinát, ahogy azt Bergur kérte tőle.

Bergur maga készítette a fóliázó gépet, igazi ezermester

A fóliázással délután kettőre majdnem végeztünk, mikor Hrönn kijött értünk autóval, hogy bevigyen minket a farmra ebédelni. Már csak 4 sor volt hátra, amit ebéd után negyed óra alatt hamar be is fejeztünk. Bergur három répaföldjéből még csak az egyiken voltak letűzdelve a fóliafeszítő csövek, így valószínűleg hétfőn tűzdeléssel folytatjuk a munkát.

A munka végén egyébként megkérdeztem Bergurt, hogy mégis mit csinálnak a fóliával, amikor leszedik. Elszomorított a válaszával: pár évvel ezelőttig bizony elásták a fekete homokba. Ma már azonban elszállíttatják, de mivel úrahasznosítani nem lehet, ezért hegyet építenek belőle.

Hazafelé menet volt szerencsém az igencsak romos állapotban lévő Hondát vezetni. Ebben az volt a különleges, hogy még soha nem vezetem automata váltós autót, de egy perc alatt megtanultam. Erre a tudásra másnap nagy szükségem volt.

Mivel korán végeztünk a munkával, ezért, hogy meglegyen a 7 óra napi munkaidő, este kimentünk az istállóba segíteni megetetni az állatokat. 82 tehén és 24 juh van, mindnek külön-külön van neve és Hrönn mindet tudja fejből. Vannak várandós tehenek és kisborjúk is. A munka szénahordásól állt főként, míg a házigazdák fejték a teheneket.

Hrönn elmondta, hogy 15 évig organikus gazdaságot vezettek, azaz bioszénát kérődző és biotejet adó biotehén alól a biotrágyát a biorépák alá tették. Azonban csökkent az állami támogatás és az emberek itt is megveszik az olcsóbb silány külföldi árut, ezért fel kellett hagynikuk a biogazdálkodással. Ez egy kisebb csalódás volt számomra: az Izlandról alkotott idilli, természetbarát kép kezd romba dőlni.

Elérkezett a szombat, az első szabadnapunk. Reggel, mikor láttam, hogy milyen szép idő van, akkor kicsit rettegtem, hogy Bergur megkér, hogy mégis segítsünk neki, hiszen lemaradásban van. De mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk, úgyhogy átmentem hozzájuk megkérezni, hogy mi a terve, de azt mondta, hogy mehetünk ahová csak szeretnénk.

Juppííí, irány a Glacier Lagoon, azaz gleccser lagúna. Ez tőlünk keletre, kb. 3 órás autókázásra van. Én voltam a sofőr, egyrészt azért, mert megkértek, hogy lehetőleg csak én vezessek, mert én felelősnek tűnök, másrészt a többieknek nincs jogsijuk. 

A beszélgetés az autóban elég egyhangúra sikerült. Körülbelül ezeket ismételgettük: Wow, amazing, beautiful, majestic... Csodálatos a vidék, változatos felszínformák követik egymást, a lávamezőktől kezdve, a mohapárnával takart sziklaregetegen és a 200 méteres sziklafalakon át egészen a gleccserekig terjed a skála. Sok megállót iktattunk be, mert mindig találtunk valami érdekeset.

Itt mindenki megtalálja a neki való vidéket

Amikor már 3 és fél órája úton voltunk, akkor kezdtük elbizonytalanodni, hogy nem tévesztettük-e el az utat, de ez itt nem igazán lehetéges. Ennek ellenére a semmi közepén leintettünk egy autót, amiben a két brit hölgy riadtan nézett ránk, hogy mit akarunk. Elmondtam nekik, hogy nincs térképünk, mert miért is lenne, és a lagúnához akarunk menni. Óóó, az itt van 5 percre - mondták, miután megnyugodtak, hogy nem kirabolni akarjuk őket és hozzátették, hogy briliáns kreáció, élvezni fogjuk. Majdnem feladtuk a cél előtt - gondoltam magamban.

Egy földnyúlány mögött végre megpillantottuk az úticélunkat. Elállt a lélegzetünk. Csodás napsütésben és viszonylag meleg időben érkeztünk ráadásul ilyen korán még nincs olyan sok túrista, így viszonylagos nyugalommal követhettük a fókák játékát a jégtáblák között. A Breiðamerkurjökull gleccser olvadása egyébként a globális felmelegedés egyik kézzel fogható eredménye. A leszakadó jégtáblák közvetlenül a tengerbe sodródnak, ahol a nagy hullámzás a jégdarabokat kidobja a partra és különleges látványt kínál az idelátogatóknak.

Csak a whiskey hiányzott

A kék ötven árnyalata

Pár óra lélekfeltöltés után elindultunk hazafelé, hogy a másik irányból is megcsodáljuk a tájat. A többiek álomba szenderültek, amit csak a néha-néha feltámadó szél erős süvítése tört meg. Kapaszkodni kellett a kormányba erősen, mert a Honda robotpilóája is örök álomba szenderült.

Vasárnapra pihenőnapot hirdettünk. Az eredeti terv az volt, hogy elmegyünk a Westman Islands-re, de a tegnapi nap és a munka fáradalmait ki kell pihenni valamikor, ezért úgy döntöttünk, hogy nem kelünk korán, hanem kora délután elmegyünk Vík városába, valamint megnézzük a Dyrholaey-t a közelben.

Kell is a pihenés, mert hétfőn folytatódik a munka a répaföldeken, amellyel sietni kell, hiszen már hetek óta a földben kellene, hogy legyenek a magok. Hamarosan jelentkezem!

Kedves olvasóm!

Bocsánatot kell kérjek a hosszú kimaradásért. A legutóbbi túra után elkezdtem készülődni az első táboromra. Emiatt a napjaimat főként otthon töltöttem a számítógép előtt ülve. Amikor aztán eljött az indulás pillanat, akkor hirtelen olyan sok lett a teendő, hogy csak most sikerült billentyűzetet ragadnom.

De kezdjük az elején. Szombaton a túrától hullafáradtan elkezdtem átolvasni a check-listet, hogy mit is kell majd csinálnom a tábor előtt és után. Ez a lista egy nagyon nagy általánosságokat tartalmazó dokumentum, amelyet a SEEDS ad a táborvezetőknek, mint mankó. Eszerint a tábor előtti napokban fel kell készülnöm az alábbiakból:

• tábor környéki látnivalók felkutatása
• információ gyűjtése Izlandról a rövid bemutatáshoz
• energizáló játékok reggelekre
• ismerkedési játékok az első pár napra
• időbeosztás megtervezése
• útinformációk begyűjtése
• Magic Box, azaz varázsdoboz összeállítása, ami nem más, mint egy doboz teli a kellékekkel a különböző játékokhoz.

Ami azt illeti, elég időigényes dolgokról van szó és sajnos meglepetten tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy az én első táborom, amelynek neve Családi farm a gleccser alatt, az egyik legnépszerűbb tábor évek óta, gyakorlatilag semmilyen dokumentummal nem támogattak, amelyek a fenti listában lévő kérdésekre választ adna. Jelenleg minden táborvezetőnek újra és újra végig kell bogarásznia az útikönyveket és az internetet. Ennek persze lehet oka van, hiszen így rá van kényszerítve mindenki, hogy aktivizálja magát, ugyanakkor, ha létezne egy dokumentum, amely a korábbi farmok tapasztalatait foglalja össze, azzal nagy bölcsességeket lehetne tovább adni a következő táborvezetőnek, így növelve a hatékonyságot és a szervezet renoméját.

Lelkesen nekiugrottam a feladatnak, gondolván, hogy hamar menni fog. Még kedden este is ezzel foglalkoztam, akkor állt össze egy durva menetrend a játékokról. A megelőző napokon sok mindent gyűjtögettem a Magic Boxba: fehér- és színes papírok, ceruzák, focilabda, kislabda, nagylabda, frizbee, Janga, Marokko és egy fehér lepedő, amelyre majd magunk elkészítjük a twistert.

Eléggé izgultam, ahogy közeledett a szerda reggel, hiszen soha nem vezettem még ilyen tábort és gyakorlatilag bedobtak a mélyvízbe. A többi újonc táborvezető megfiygelőként vesz részt az első táborában, míg nekem egyedül kell helytállnom. 

De vágjunk bele - gondoltam 20-án reggel, aznap, mikor kezdődik a tábor. 9:00-kor kellett találkoznom az önkéntesekkel. Egy thai lány, egy koreai lány és egy brit fiatalember jön a táborba velem. A piszkos anyagiak elintézése után elindultunk az 1-es főúton Vík felé, ahol a farm található. Az időnk kicsit rosszalkodott, de ez nem szegte lelkesedésem. Az alábbi kép az autó ablakán keresztül készült, ezért bocsásd meg, ha kicsit életlen. Ennek ellenére jól mutatja, hogy milyen szeles időnk volt.

Nem, nincs megfordítva a kép

Az út kalandosra sikerült. Először egy francia stoppost vettünk fel, aki elmondása szerint előző éjjel a havon aludt (fogalmam sincs hogy élte túl), majd megálltunk két fantasztikus vízesésnél. Az első a Seljalandfoss a másik a Skógafoss. A természet ereje hirtelen testközelben érezhető, ahogy az ember áll a vízesés alatt és hallja, ahogy a víz dübörögve érkezik le a magasból. Törpék vagyunk az óriások földjén - gondoltam.

Skógafoss: A tetjére 392 lépcsőfok vezet fel

Útközben elhaladtunk a 2010-ben utoljára kitört Eyjafjallajökull mellett, amely ekkor ködbe burkolódzott. Utána már csak pár kilométer és egy éles jobbkanyar után a Petursey hegy lábánál megpillantottuk a farmot. Szerencsére az első csoport készített nekünk egy kis ebédet, így a gyors bemutatkozás után neki is álltunk, hiszen már délután fél kettő volt.

A farm csodálatos helyen fekszik, az ablakból látni Dyrhólaey-t, a 120 méter magas sziklaboltívet, a ház mögött 20 méterre a Petursey hegy emelkedik, szemben pedig az óceán mossa a fekete homokos partot a több méteres hullámaival. A háztól 100 méterre, amint kiérünk a Petursey takarásából, elénk tárulnak a Eyjafjatnajökull és a Myrdalsjökull hósapkái.
 

​Februárban valaki meghalt ezen a parton, mert elragadták a hullámok

Az első nap egy nagyon egyszerű feladatot kaptunk: ki kellett gazolni a ház előtti virágoskertet. Hát mégsem volt annyira egyszerű, mert valami fűféle olyan szövevényes gyökeret eresztett, hogy kínszenvedés volt kitépni, de azért abszolváltuk a feladatot. Munka közben megtudtuk, hogy azt a helyet, amit éppen gazolunk, 2010-ben 5 centi vulkáni hamu borította.

Jól elfáradtunk a nap végére, de mikor már éppen megpihentettük volna a lábunkat, akkor bekopogtatott Bergur, a hoszt, hogy valaki menjen el vele Vík városába, mert a trágyaszóró gépet fel kell rakni a trailerre. Már ugrottam is, hiszen ez egy jó lehetőség, hogy összebarátkozzak vele és ráadásul többet láthatok a környékből.

A kilátás útközben fantasztikus, semmihez sem fogható. Hamar megfordultunk, útközben jót beszélgettünk a 63 éves, de nagyon aktív Bergurral. Megtudtam, hogy 2010-ig a bátyja segítségével vezették a farmot, de a kitörés után testvére úgy gondolta, hogy neki ennyi elég volt a bizonytalanságból és a kiszolgáltatottágból.

Mikor hazaértünk, Yuulim, a thai lány, épp kitalálta, hogy másszuk meg a Peturseyt, hiszen csak 150 méter. Mivel mindenki vele akart tartani, ezért én sem mondhattam nemet, bár elég fáradt voltam. Utólag azonban azt kell mondjam, hogy a hegyről olyan kilátás nyílik, amely semmihez sem fogható. Egyik oldalon az óceán, másik oldalon a tűzhányók sora várja az embert.

A Petrusey tetején Lokival, háttérben a Myrdalsjökull

A szunnyadó óriás, az Eyjafjallajökull, végre megmutatta magát

Holnap valószínűleg kimegyünk a répaföldekre, hogy betakarjuk a frissen vetett magokat. Este pedig megyünk tehenet fejni, utána pedig meglátogatjuk a Dyrhólaeyt, ha minden igaz. Hamarosan jelentkezem.