Greenways

Enyhe fáziskésésben van a blog a valósághoz képest. Legutóbb 11 napja írtam. Abból a 11-ből két nappal is meg tudnám tölteni ezt a posztot, de utol kellene érjem magam, ezért ebben a posztban hadd legyen a szerepem egy mesebeli figura, aki felvette a hétmérföldes csizmáját.

Legutóbb a norvég hősnél hagytam abba (http://greenways.reblog.hu/a-reformer), akivel a Photomarathon tábor első napjaiban találkoztunk. A kis csapat ekkor még épülőben volt. Félénk kis kérdésekkel tapogattuk egymás határait. De szerencsére hamar kiderült, hogy át kell nevezzük a tábort Photomarathonról Partymarathonra. A party jelzőt ezúttal nemcsak a bárokban eltöltött idő miatt kapta, hanem azért, mert az ökörködés és a jó hangulat napközben, munka közben, főzés közben, sőt még a tábor után is megmaradt. Csodálatos 10 napot tölthettem el csodás emberekkel, akik valószínűleg örökre bevésődtek a fejembe.

Talán a jó hangulathoz az is hozzájárult, hogy a SEEDS számos kirándulási lehetőséget kínált a tábor résztvevőinek. Az egyik ilyen a Norhtern Light, amit így szezonon kívül már nem igen ajánlunk számukra. Támadt azonban egy ötletem, hogy ajánljuk helyette a Glymur vízesést, mint új kirándulást (http://greenways.reblog.hu/hegyek-kozott-volgyek-kozott). Óriási sikerem lett vele, az egyik lány gyakorlatilag elsírta magát, annyira tetszett neki. Engem pedig büszkeséggel töltött el, hogy bevált az ötletem és adhattam én is valamit nekik.

Néhányuknak egészen új és különeleges kalandban volt részük a vízesésnél

Volt szerencsém néhányukkal eljutni egy bálnalesre is. Egy kicsit talán olyan érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy szinte frusztráló mennyi túrista van már most Izlandon. Pedig akkor ott én is csak egy voltam a sok közül. Szerencsére azonban a jegyet féláron kaptuk, hiszen a SEEDS, mint környezetvédelmi önkéntes szervezet, segíti a bálnák védelmét információterjesztéssel és propagandával. Természetesen a bálnák nem maradtak el, és fél árért a szokásonál kétszer több bálna bukkant fel körülöttünk.

Néha azonban érdemes egy kicsit a másik irányba nézni.  

A bálnák helyét általában népes madársereg jelezte, akik próbálták elhalászni a megzavarodott halakat a bálnák feneketlen gyomra elől. A kirándulás 3 órán át tartott. A hajón rettentő erős volt a szél, amely természetesen nagy hullámokat vert, így sajnos az egyik lányon előjöttek a tengeri betegség kezdeti tünetei.

De hirtelen váltottunk hidegről melegre: miután visszaértünk a hajókirándulásról már pattantunk is az autóba, hiszen én voltam a sofőr a következő kiránduláson, amely a Reykjavíktól 45 kilométerre, Hveragerdi városkája közelében található fürdőhöz vezetett. Ez a hely arról híres, hogy a természetes hőforrások melegítette patakok egy kisebb folyót alkotva kínálnak tökéletes és ingyenes termálvizes pancsolási lehetőséget a kiéhezett turistáknak.

Éjjel 11 óra :)

Természetesen azért fotókat is készítettünk a táborba, hamár egyszer az volt a neve. Elvileg az önkéntesek fotóival készül egy kiállítás a BioParadis moziban, amelyet 1 hónapig tekinthetnek meg az odalátogatók. Ezúttal azonban beszálltam én is, hiszen én is szívesen töltöm az időmet fotózással, habár látva a többiek tehetségét elbizonytalanodtam, hogy tovább erőltessem-e a dolgot. Szerencsére azonban szívesen fogadtak maguk közt, így közösen álltunk neki kiválogatni 3-3 jó fotót az önkéntesek képei közül. Így 27 kép került végül a moziba.

Le a kalappal mindenki előtt

Elérkezett hát a búcsú ideje, ami egy házibuli formájában öltött testet. A spanyol önkéntesnek köszönhetően kitűnő Sangria is került a pohárba. Persze csak mértékkel, mivel az alapanyagok ára a csapat vagyonának felét elvitte. Ettől függetlenül elegendő volt ahhoz, hogy többekből előhozza eddig titkolt tánctudását, így aztán tanulhattunk orosztól bachatat, amerikaitól swinget és, hogy én se maradjak szégyenben, egy kis rock'n'roll alappal örvendeztettem meg a csapatot.

Másnap korán keltem, hiszen egyetlen napom maradt felkészülni a következő táboromra, a lovasfarmra, ahol elvileg faültetés a feladat. A Photomarathon csapattól egy levélben búcsúztam el, amit megírni sem volt egyszerű. De sajnos menni kellett tovább. Felhívták a figyelmem, hogy nehéz lesz megélni az összebarátkozás majd a búcsúzás hullámvasútját az öt hónap alatt. Tényleg az.

Az egyetlen pihenőnapom rohanással és kapkodással telt, így nem is sikerült mindent jól előkészítenem. Viszont nagy meglepetésemre az indulás napján reggel egy ismerős arc fogadott a találkozási ponton. A Photomarathon egyik résztvevője, az amerikai srác is jött a lovasfarmra. Volt némi kavarodás a SEEDS-nél az utóbbi időben, így gyakorlatilag az utolsó pillanatban tisztult le a résztvevők listája.

650 kilométeres vezetés várt ránk Reykjavíktól Egilstadirig, amely a sziget keleti felében, a legnagyobb erdősített területen található. Utunk az ország déli partján vezetett, néhány megállóval. Ismét meglátogattuk a Saeljalandfoss és Skógafoss vízeséseket, a Black Sand Beachet és a Glacier Lagoont. Ez utóbbi még ismerős volt számomra, de az ország ettől keletebbre fekvő része nekem is újdonságnak számított. 

Természetesen nem okozott csalódást. Djupavegur környékén csodálatos panoráma nyílik a keleti fjordokra. Ekkor már más vezetett, így volt időm gyönyörködni a tájban. A 939-es murvás utat használva levágtunk egy jó nagy kanyart az 1-es főútból. Ez az út felvezet 530 méterig, ahol gyakorlatilag még a tél uralkodik, de szerencsére az út tiszta volt.

A semmi közepén

Miután visszaértünk az 1-es főútra, már csak pár kilométert kellett vezetni és megérkeztünk a lovasfarmra. Hál' Istennek másnap csak délben kellett kezdenünk, aminek nagyon örültünk. Az elmúlt 4 napban elég sokféle feladatot végeztünk: kanapé összerakás, festés lakkal, festés feketével, festés pirossal, vízvezeték építés, szennyvíztartály telepítés, és egyéb nyalánkságok. Minden csak épp fát nem ültettünk még, pedig a tábor neve: faültetés egy lovasfarmon. Ehelyett ma ki kellett vágnom négyet... 

A mai napon ismét beigazolódott az a nézetem, hogy az izlandiakat nem igazán érdekli a környezetük. Mikor megkérdeztük őket, hogy hol moshatjuk ki a festéket az ecsetből, kapásból a patakra mutattak. Mi?!?! Ezután meg sem lepődtem, hogy a szennyvíztartály vízelvezető csövét közvetlenül a patakpartra telepítették. 

A lovakat még csak messziről láttuk  

Holnap szabadnap, amit termálfürdőzéssel és hegymászással kívánunk eltölteni. A farm mellett található a Sandfell hegy, amelynek teteje még mindig havas. Persze ez lefelé inkább vicces lesz, mivel viszünk fel magunkkal pár műanyag zsákot :) Ha túléltem jelentkezem!

Kedves olvasóm!

Elnézésedet kell kérjem, amiért ilyen hosszú kihagyás után írok izlandi kalandjaimról. A répafarmon töltött két hét után 5 nap pihenőm volt, amely alatt nem gyűlt össze egy teljes posztnyi élmény, ezért úgy gondoltam, hogy megvárom míg elkezdődik a Photomarathon tábor. Itt azonban úgy pörögnek a percek, hogy gyakorlatilag alig akad pár, amíg írhatok. De erről majd a poszt második felében olvashatsz.

Azért az öt nap pihenő alatt sem untam magam halálra. Az egyik délután fülembe jutott, hogy az egyik, a SEEDS által kínált, kiránduláson még van hely, így ha valaki szeretne, akkor csatlakozhat. Több se kellett, már ugrottam is, hiszen nem sokszor látogathatom meg a Reykjanes félszigetet teljesen ingyen, ráadásul csupa jófej emberrel.

Délután 3-kor már pattantunk is a kisbuszba, és nekivágtunk a kalandnak. Elsőként a Keflavik reptér felé vettük az irányt, de ezúttal nem a reptérre. Keflavik közelében  Sandvíknál található Izland egyik nevezetessége, a híd, amely összeköti az Észak-Amerikai az Eurázsiai tektonikus lemezt. Ebből bizonyára kiderült számodra, hogy Izlandon halad keresztül a két lemez határán húzódó Közép-Atlanti hátság. A lemezek évente két 2 cm-rel távolodnak egymástól. Ennek a tektonikus mozgásnak az eredmény Izland.

Balra az Eurázsiai lemez, jobbra az Észak-Amerikai lemez, közte a pokol kapuja

Utunkat a közelben található hőforrásoknál folytattuk. Ennek a helynek a különlegessége, hogy a felszín közelében található láva által felforralt víz apró kürtőkön keresztül tör a felszínre miközben záptojásszaggal teríti be a környéket. A hőforrás természetesen nem marad kihasználatlanul, a közelben egy hőerőmű épült.

A feltörő gőz hangja a mondák szerint egy, a kürtőbe esett boszorkány sikolya

Forró volt a talaj a talpunk alatt. Szó szerint: a közelben meglátogattuk a kissé csendesebb, de egyáltalán nem nyugodtabb vidéket, ahol bugyogó sárral és a felszínre törő víz által szállított ásványi anyagok színezte lerakódásokkal találkozhattunk.

Festőpaletta

Késő este értünk haza, így másnap kissé fáradtan estem neki a készülődésnek a következő táborba. Ez a tábor annyiban különbözik az előzőtől, hogy ez Reykjavíkban, a botanikus kert közepén található. A szálláson két csoport önkéntesei kapnak helyet: a Photomarathon önkéntesek és a botanikus kertben dolgozó önkéntesek. Így történt, hogy a szezon kezdetét jelezvén 18-an zsúfolódtunk össze a kis házban. De minél több ember van, annál több az új ötlet és a bolondozás.

Az én feladatom ezúttal jóval kevesebb, mint az előző helyen. Ennyi ember gyakorlatilag elszórakoztatja magát, nem szükséges őket összeboronálni mindenféle játékokkal. Önszerveződő az egész, így én magam is szinte csak résztvevő vagyok, annyival kiegészítve, hogy próbálom a menetrendet betartatni a srácokkal.

A menetredhez hozzátartozik két nap önkéntes munka a város temetőjében. Tyűha, az marha izgi... - gondolná az ember, de a két nap csupa meglepetéssel szolgált. Történt ugyanis, hogy a temető jelenlegi vezetője 2009-ben Norvégiából költözött Izlandra, ahol feladta újságírói karrierjét. Megszállott környzetvédő, így az érkezése idejéig a környzetvédelemre és a temetőben fellelhető "erőforrásokra" fittyet hányó cég életében nagy forduló pont következett be. 

Ezen szenvedélyét nem is rejti véka alá: gyakorlatilag az általa bevezetett újrahasznosítási rendszer minden részletét megismerhettük a szünetekben tartott rövidke kirándulások során. Ezenkívül az úriember épp most készül egyetemre (!), hogy idegenvezetést tanuljon feleségével. Rajtunk gyakorolt: bemutatta a temető minden különlegességét.

Nagyon nagyon sok érdekes ötletet mutatott, amit irigykedve néztem ismervén az otthoni viszonyokat. Kezdjük az elején. Egy korábbi posztomban már említettem, hogy a temetőben is van általános újrahasznosítás (http://greenways.reblog.hu/seeds-traning-day-1), de azt sosem gondoltam volna, hogy a színfalak mögött milyen munka zajlik. 

Mint sok temetőben, itt is vannak fák és virágok, melyek sok zöldhulladékot termelnek. A zöldhulladékot minden tavasszal és a nyár folyamán összegyűjtik és nagy komposzthalmokba rendezik, majd az érett komposztot kihelyezik a temetőbe, hogy a sírokat gondozó helyiek felhasználhassák az új növények ültetéséhez.

Annyi a komposzt, hogy a most létesülő új temetőt is ők látják majd el friss humusszal

Biztosan Te is tudod, hogy otthon a temetőkbe manapság óriási mennyiségű műanyag- és üvegmécses kerül be, de onnan általában a zöldhulladékkat keverve kommunális hulladékként kerül ki, amiért az önkormányzatok nagyon sok pénzt fizetnek. Na itt nem. Olyannyira nem, hogy télen, mikor nincs mit csinálni, akkor a hátrahyagott mécsesekből a viaszt eltávolíják, majd az eladják, hogy újabb gyertyák készüljenek belőle. Az üveget és a műanyagot pedig újrahasznosítják. A koszorúkal sem tesznek másképp, az esős napokon darabjaira szedik azokat, amelyekből aztán zöldhulladék (majd komposzt), műanyag és fémhulladék lesz, amelyet szintén eladnak. 

Semmi nem megy kárba

Ez természetesen emberi munkaerőt igényel, de errefelé is vannak csökkent képességűek, akik szívesen foglalkoznak ilyesmivel, így mindenki jóljár ráadásul még a természetet is védik. Az irodában keletkező hulladékot is aprólékosan szétválogatják. Az ételmaradákot kukoricából készült lebomló zacskóba helyezik, majd azzal etetik a gilisztafarm lakóit.

Modern világban élünk, néha a halottakat modern csillogással ünneplik, azaz elemes/LED-es villogókkal. Ez persze aztán megy a kukába. Mármint otthon, itt nem. Az elektronikai hulladékot is gondosan gyűjtik, ami persze szintén pénzt jelent a cégnek. Az összegyűjtött pénzből az idén vettek két új golfautót, amit arra használnak, hogy egy kis utánfutót ráakasztva azzal gyűjtik a hulladékot. Porból lettünk, porrá leszünk - élt a találó példával a betelepült környzetvédő, miközben a pénz és az anyagok körforgását mesélte nekünk.

Élvezettel hallgattuk a reformer előadását

A Westmen Islands meglátogatása (http://greenways.reblog.hu/cukisagbomba-robbant-izlandon) utáni vasárnap egy kimerítő nap következett. Ismét kimentünk a répaföldekre dolgozni, valamint délután kertészkedéssel folytatódott a munka. Körülbelül délután négy óra környékén iszonyú kimerültség uralkodott el rajtam. Táborvezetőként nyilvánvalóan a házigazdák rám bízták a nehezebb feladatokat és természetesen mindig nekem kellett motiválni az önkénteseket, nekem kellett mindig résen lenni és figyelni a reakciókat, nekem kellett energiát adni a csapatnak, mikor kezdték elveszteni a kedvüket. Ez az egész nagyon kimerítő, így az utolsó pár napon nem voltam a toppon.

Hétfő estére azért összeszedtem magam egy kicsit, hiszen elérkezett az International dinner, azaz nemzetközi vacsora, amikor mindenki megpróbál valami tradicionálisat főzni. Természetesen ezen az esten Bergur és Hrönn is részt vett és meghívtak a saját házukba, hogy közösen egy nagy asztalnál költsük el a vacsorát. Nagyon kellemes este volt, jót beszélgettünk pár pohár bor és a Brennivin mellett. Valahonnan előkerült egy kis rothasztott cápahús is, melynek szaga egy dögkútéhoz hasonló és az íze sem sokkal jobb. De egyszer élünk, így hát kipróbáltam, túléltem.

Én lángossal készültem, mely nagy sikert aratott

Vacsora alatt Bergur meglepett minket egy ajándék kirándulással. Másnap reggel 10 órától a közelben lévő Sólheimajökull, azaz a Nap otthona gleccser, tetején sétálgathattunk az ő költségén. A reggeli kelés néhányunknak kicsit nehézre sikerült, hiszen éjjel 1-ig beszélgettünk.

Megérkezésünk után, míg az egyik guide elment megnézni, hogy a gleccser és az időjárás biztonságos-e, szokatlan mondat csapta meg a fülem: Te vagy a Törjék Gábor? - kérdezte tőlem Tamás, az egyik guide. Nyilván a foglalási könyvben látta a nevem. Mint megtudtam, Tamás biológia, földrajz és informatika tanár volt otthon, míg egy szép januári napom úgy nem döntött, hogy neki elég volt abból, hogy az otthoni oktatási rendszer rabláncára verve élt, így hát kihasználva hegymászói tudását, melyről vizsgával és papírral is rendelkezik, felkerekedett és most Izlandon dolgozik, mint túravezető az Arcanum nevű cégnél. (http://www.arcanum.is/en/tours/local-tours/glacier-walk/)

Aznap Tamás nem tartott velünk, de így is nagyon élveztük a kirándulást. A túravezetőnk nevét képtelenség volt megjegyezni, ezzel ő is tisztában volt, így megelégedett azzal, hogy csak Selfie-nek hívjuk. Selfie nagyon részletes és kimerítő információt adott a gleccser életéről, az izlandiak és a vulkánok kapcsolatáról. Véleménye szerint Izland egyik legnagyobb vulkánja, a Katla, 2 éven belül ki fog törni, ha követi az eddig megszokott mintát, miszerint általában az Ejyafjallakökull után 5-7 éven belül kitör.

A túravezetőnk által csak Mordornak nevezett rész az egyik leginstabilabb terület a gleccseren

Megtudhattuk az is, ami egyébként nyilvánvaló, hogy bizony Izlandon is érezteti hatását a globális felmelegedés. A gleccser jelenleg évente 60 méterrel húzódik vissza, ami megdöbbentő szám. Ha ebben az ütemben olvad, akkor körülbelül 100 év múlva új nevet kell keressenek az országnak.

Az olvadás kézzel fogható bizonyítéka az egyik angliai egyetem által telepített drótkötél, amelyet 40 méter mélyre fúrtak le a jégbe, úgy, hogy csak egy méter lógott ki a jégből. Ez nem egészen egy éve volt, de mára kb. 15 méter lóg ki a kötélből. Ez nyilvánvalóan nem a visszahúzódás mértékét, hanem a gleccser magasságának csökkenését mutatja.

Megdöbbentő az olvadás sebessége

Pár éve egy fotográfus készített egy timelapse videót a gleccser olvadásáról , amelyet ezen a linken megtekinthetsz: https://www.youtube.com/watch?v=dvUF07dpZjE

Másnap elérkezett a búcsú ideje. A délelőttöt pakolással és takarítással töltöttük, valamint ebédet főztünk magunkak és a következő csoportnak. Délután egy órakor meg is érkezett értünk a kisbusz, amely egyúttal a következő csoport tagjait hozta.

A búcsúzkodást öleléssel zártuk. Nem győztem hálálkodni Bergurnak és Hrönnek a nagylelkűségükért és amiért olyan kedvesek voltak hozzánk. Hiányozni fog a farm, Leia és a csodálatos környezet.

A csipetcsapat

Az utolsó este megkértem a srácokat, hogy írják le a véleményüket a táborról, a hosztról és a táborvezetőről. Kettejüktől 4 pontot, egyikőjüktől 3 pontot kaptam az 5-ből. Nárcisztikus énem fájdalommal konstatálta ezt ,de ugyanakkor épp ezért jöttem ide: tanuljak magamról, a hibáimról, a hibáimból. Tudom magamról, hogy nem vagyok igazán egy Humor Herold vagy partyface, emiatt kicsit nehezen kapcsolódom az emberekhez, de remélem tudok majd ezen változtatni.

A következő táborom Reykjavikban lesz: Photomarathon. Ez egy kicsit más jellegű lesz, így ismét neki kell állnom a felkészülésnek. A Photomarathon tábor után szünet nélkül indulok keletre egy lovakkal foglalkozó farmra, ahol a lovaglás csínját-bínját is elsajátíthatom, de a fő feladatunk a faültetés/erdősítés lesz.

Búcsúfotó Leiaval, ő sajnos ott maradt a farmon

Az utóbbi pár nap munkával telt főként a répafarmon. Főként a répaföldeken dolgoztunk, ahol a frissen vetett sárgarépa magok főlé kellett a fóliafeszítő műanyag csöveket leszúrkálni. Egy sorban körülbelül 500 cső van, annak két vége, azaz soronként 1000 guggolás. A tökéletes fenék titka - mondta Katka, az öt éve itt élő szlovák lány. El is neveztük a répaföldet Katka's Healthcare-nek.

Az idő nem mindig volt kegyes hozzánk, a mai napon például váltózuhanyban volt részünk: egyik pillanatban szikrázó napsütés, a következőben pedig jégesőt ver az arcunkba a hideg nyugati szél. A sár meg csak ragad a bakancsra, a csövek csúsznak. De aztán a következő napsütéses perc meg is szárít rajtunk mindent. Hogy feldobjam a csapatot, antiesőtáncot lejtettem. Ezt egyedül Katka értékelte, a többiek, akik láthatóan nem nagyon vannak hozzászokva a fizikai munkához, kicsit hülyének néztek. Lehet, hogy kicsit az is vagyok?

Munka a jégesőben - Workingclass hero

Na de azért a szenvedésünket kárpótolja számos dolog, amelyekről az alábbiakban szeretnék beszámolni.

A dobogó legfelső pontján áll az a kis boci, amely 27-én éjjel 1 óra környékén látta meg a napvilágot. Hogy valami nyomot hagyjunk a farm életében, nem hivatalosan a Bambi nevet adtuk neki. Az egyeztetések még folynak a gazdával. Szegénykének nincs könnyű élete, születésekor beszorult a lába a tehenek alatti rácsba, majd rögtön az első napon kötelet kapott a nyakába. Ezt nehezen viseli, de igazából nem szeretnék, ha a többi tehén agyontaposná. Ha nyáron a réten született volna, akkor erre természetesen semmi szükség nem lenne.

"A drága mamma" figyelemel kiséri minden mozdulatunkat a jövevény környékén.

Érdekes, hogy néhány tehén azonnal ápolgatni kezdi a kis bocit, néhány pedig nem tudja elviselni. Épp ez utóbbiak miatt van szerencsétlen megkötve. Bambi egyébként jól van, literszám nyeli a tejet, bár először segíteni kellett neki, mert honnan is tudná, hogy mire jó a cumisüveg.

A dobogó második helyén a Westmen Islands ismételt (ezúttal sikeres) meghódítási kísérlete áll. Szombaton ismét felkerekedtünk, hogy elérjük a 9:45-ös kompot. Ez egyébként nem volt olyan egyszerű, ugyanis péntek éjjelre az izlandi sarki-fény előrejelzés magas aktivitást és felhőtlen időt ígért, így a fáradtságot bevállalva éjfélkor kimerészkedtünk, hogy végre láthassuk a fények játékát. Megdöbbensünkre éjfélkor még nem kellett lámpát kapcsolni, hiszen a lemenő nap fénye még bőven elegendő volt a tájékozódáshoz. A napfényen kívül azonban semmit nem láttunk, a sarki-fény aktivitása a előrejelzéssel ellentétben nemcsak, hogy nem volt aktív, de egyenesen passzív volt. No-then-lights: Hát igen, közeledik a nyár, így a sarki fény megfigyelése egyre nehezebb lesz, de talán majd az északi partról a következő táborok valamelyikében.

Valami azt súgta szép nap lesz

Szóval reggel hullafáradtan pattantunk a jó öreg Hondába. Tettestársaim két perc alatt újra álomba zuhantak, így egyedül élveztem a 40 perces utat, mely elhalad a Skógafoss és a Saeljalandfoss mellett.

A kompjegy megvásárlása után csodáltuk az üzemeltetők humorát, mikor egy A4-es papíron a következő sorokat olvashattuk: Bocsi, nincs wifi. Beszélgessetek egymással. Esetleg ideje felhívni anyut :)

A pontos indulás után már a komp fedélzetéről élvezhettük az Ejyafjallajökull távolodó hósapkáinak látványát, előttünk pedig a szigetek korábban egybefüggő sziluettje kezdett darajaira esni ahogy a kisebb szigetek lassacskán felfedték magukat.

A behajózás a kikötőbe is felért egy élménnyel

A sziget neve egyébként a nyugatról behurcolt rabszolgáktól és a tulajdonosaiktól származik. Ők voltak a Vestmenn, azaz West men, magyarul nyugati emberek, akik a szárazföldről érkeztek 875 körül. A sziget azóta lakott. Az egyetlen lakott sziget Izland körül. Az emberi jelenlétet csak a néha-néha rakoncátlankodó vulkánok törték meg. Legutóbb az Eldfell 1973-as kitörése, amikor Január 23-án megmozdult a föld az emberek alatt és felett. A kitörés a fősziget (Heimaey) teületét körülbelül 2 négyzetkilométerrel növelte meg és a házak harmadát maga alá temette, közel 16 méteres hamu- és lávatakaró alá retjve az emlékeket.

A kitörésnek azonban számos pozitív hatása is volt. Egyrészt a kikötő bejáratát részben lezáró lávafolyam még védettebbé tette azt, a szűkösen élő helyieknek kiváló nyersanyagforrást és a környezetbarát fútési rendszerek kialakításához hőforrást kínál a vulkán.

A komp elhagyása után az utunk azonnal a híres-hírhedt vulkán tetejére vezetett a frissen keletkezett területen keresztül. Nagyon furcsa érzés egy olyan földön állni, mely nem sokkal öregebb, mint én. Ráadásul a felszínformák és a sivár kősivatag azt az érzést kelti az emberben, hogy a komp egy holdkomp volt és egy másik planétán járunk.

Kilátás az Eldfell, a pusztító és a teremtő, tetejéről

Utunk a sziget távoli vége felé vezetett tovább, amely 1 óra sétára volt tőlünk. Közben elhaladtunk a másik szunnyadó tűzhányó, a Helgafell mellett, kereszteztük a helyi reptér kifutóját és megleptük néhány gazda nyugodtan legelésző birkáját.

A sziget egyébként híres a madárvilágáról, azok közül, a sokak kedvence, a Lunda nagy számban fészkel a a szigetcsoport területén. Csak még nem jöttek vissza délről, nagy bánatunkra. Se sarki fény, se lunda...

A jobboldali szigeten valakinek van egy nyaralója, szegénynek kellett vennie egy csónakot is

Balról jobbra: Helgafell, Eldfell, háttérben a nagytesó az Ejyafjallajökull

A komp 18:30-kor indult viszafelé. Mehettünk volna 21:00-kor is, de mivel másnap dolgoznunk kellett, ezért a pihenés reményétől vezérelve a korábbinál maradtunk. Sajnos a várost nem volt időnk felfedezni, de talán még lesz lehetőségem.

A dobogó harmadik helyén pedig a holnapi nemzetközi vacsoraest kap helyet, előre megadom neki ezt az érdemet. Igazi kultúrsalátának nézünk elébe: Szlovákia, Izland, Tájföld, Dél-Korea, Nagy-Britannia, Magyarország ül az asztalhoz. Magyar részről én a lángossal indulok a versenyben, életem első lángosával, szurkoljatok.

Van egy kis tervem is holnapra. Arra készülök, hogy interviewt készítek Bergurral és Hrönnel, valamint Katkával arról, hogy mikor és miért döntöttek a farmerkedés mellett, miért fogadnak önkénteseket, ők hogyan élik meg az életet a farmon és milyen terveik vannak a jövőben, honnan indultak és hová tartanak. Érdekesnek ígérkezik ;)