Legutóbb ott hagytam abba, hogy a SEEDS tréning 2. és 3. napját szeretnénk egyben megtartani, hogy csütörtökön és pénteken, a jó időt kihasználva, kimozdulhassunk kicsit.

Szerencsére Sóley, a tréner, minden további nélkül belement, sőt, neki is jobb volt így. A tréning második napján szó esett arról, hogy mi a teendője egy táborvezetőnek a tábor előtt, alatt és után. Bevallom őszintén, nem lesz egyszerű és egy kicsit parázok tőle. Készülni kell mindenféle programokkal, játékokkal, motivációs eszközökkel, stb. Gyakorlatilag én leszek a kapocs a hoszt és az önkéntesek között és minden problémájukat segítenem kell megoldani. Ha unják a melót, akkor azzal is kezdenem kell majd valamit. De ezeket majd a következő posztokban sorra elmesélem, ez a poszt szóljon a munka előtti "pihenésről".

A szlovák önkéntesekkel, Eva-val és Tomas-szal, gondoltunk egyet és kitaláltuk, hogy menjük el egy két vagy három napos túrára valahova. A szabály az volt, hogy a költségvetés a lehető legkisebb legyen és emberi időben hazaérjünk. Elméletileg legkésőbb pénteken 5 óráig vissza kellett volna érnünk, mert akkor lett volna egy műszakom a BioParadise nevű moziban. A SEEDS önkéntesek 3 óra munkáért ingyenjegyet kapnak a moziba, ami tök szuper. 

A formálódó terv szerint már látszott, hogy valószínűtlen, hogy vissza tudok érni mire kezdődik a moziműszak, ezért rövid egyezkedés után Helen, az angol önkéntes, átvette tőlem a műszakot, amiért cserébe én májusban fogom őt helyettesíteni.

Az útitervünk a következő volt: csütörtökön reggel busszal eljutni az 1-es és a 47-es út kereszteződéséig, majd onnan stoppal a Hvalfjörd (angolul Whalefjord, magyarul Bálnafjord) déli partján eljutni a Glymur vízesésig, mely elvileg Izland legnagyobb vízesése a maga 198 méteres magásságával. Azért csak elvileg, mert valamelyik gleccser belsejében találtak egy 200 méterest, ami ledöntötte trónjáról a Glymurt. Na igen, csak azt kicsit nehezebb látogatni. Elhatároztuk, hogy sátorozni fogunk a tiltások ellenére valahol a vízesés környékén, majd másnap nyakunkba véve a házunkat végigjárjuk az ősi Lábtörő utat, azaz a Leggjabrjótur-t. Ez az ösvény valamikor összeköttetést kínált az utazók számára a Hvalfjörd és Thingvellir régi parlamentje között. Az út ~20 km, a legmagasabb pontja 500 méter. Az adatok nem, de a név elég ijesztő volt számunkra. A megérkezés után ismét egy stoppolásban láttuk a hazajutásunk lehetőségét.

Szerda délután nagyüzemi konyhaként álltunk neki a két (vagy baki esetén több) napos túra alatti élelmünk előteremtésének. Szerencsére hoztam haza belőle, nem volt szükség a vésztartalékra. A kaja egyébként kb. bab volt lencsével és rizzsel, némi fűszer hozzáadásával egész viselhető kotyvalék lett. A lényeg az energiatartalom, az pedig volt benne bőven. Miután elkészültünk az ennivalóval, nekiálltunk sátrat keresni. Szerencsére a korábbi önkéntesek rengeteg mindent hagytak hátra, hálózsákokat és sátrakat egyaránt. Persze miért is lenne jó bármelyik?! Végül találtunk egy tűrhető állapotban lévő sátrat, amelynek annyi volt a bibije, hogy nem volt jó az ajtaja, így hát bevarrtuk, épp csak akkora rést hagyva rajta, hogy be tudjunk bújni. Tökéletes volt.

Csütörtök reggel elérkezett az indulás ideje. A 6-os buszt néztük ki magunknak, mely elhalad az 1-es éa 47-es út kereszteződésénél. Tanakodtunk, hogy melyik megállót válasszuk, amelyik közel van a célunkhoz. Gondoltam megkérdezem a sofőrt, hogy mit javasol. Tökéletes angolsággal elmondta, hogy ne aggódjunk, megáll nekünk a kereszteződésben. Hálásan köszönjük neki utólag is. 

A leszállás pillanatában megcsapott minket a friss hegyi levegő és az óceán illata, csodás pillanat, amikor az ember beleszippant a szabadságba. Miután magunkhoz tértünk gyorsan elővettünk egy firkapapírt és egy tollat, majd rákörmöltük, hogy Glymur, így tudtára adva az autósoknak, hogy nem lájkoljuk őket, hanem bizony oda szeretnénk menni stoppal. A forgalom nem volt nagy azon az úton, így elindultunk szépen lassan, hogy addig is haladjunk, amíg nem jön valaki.
 

A kilátás ígéretes volt

A harmadik autó volt, amely megállt és egy brit akcentussal beszélő hölgy invitált minket a kocsijába. Már pattantunk is. A csomagok igazgatása közben elmondta, hogy a Snaefellsness félszigetre tart, oké, mi is elmondtuk hova. Nem nagyon tudta, ezért előkapartunk egy térképet és azon mutattuk meg neki az úticélunk. Azt hiszem eltévedtem- mondta hirtelen- nem kellett volna lekanyarodnom az 1-es útról. Nagy kacaj és gyors búcsú után ismét az aszfaltot koptattuk a bakanccsal. Körülbelül egy órát kellett várnunk mire a következő autó megállt nekünk, pedig közben elég sok elhaladt mellettük. Ismét natív angolok, ezúttal két amerikai srác Detroitból volt kegyes hozzánk, akik a bérelt autójukkal megálltak, majd rövid eszmecsere után kiderült, hogy ugyanahhoz a vízeséshez tartunk. Tökéletes, a kapuhoz vittek.

Odaérvén elbúcsúztunk, hisz' nem tudhadtuk, hogy összefutunk-e még. Persze, mint utólag kiderült, gyakorlatilag az egész napot együtt töltöttük a parkban. A parkolóban felfedeztük valamennyi autót, amely egállás nélkül elrobogott mellettünk stoppolás közben. Elindultunk hát fel a vízeséshez, amelyhez egy 3 kilométeres, eleinte lankás ösvény majd egy erős kaptató vezet. Utunkat egy trükkös folyó keresztezte, amely azt hitte kifog rajtunk, de nem jött be neki. 

Magyar kúszás amerikai segítséggel

Az utunk egyre varázslatosabb, ugyanakkor egyre veszélyesebb és meredekebb ösvényen vezetett felfelé. Kicsit elő is jött a tériszonyom, de legyűrtem és végül úgy gondolom, hogy megérte a küzködés. Az út közben magát egyre jobban felfedő vízesés látványa letaglózó, az ember tisztán érzi a természet erejét, ahogy dübörög előtte a mélybe zuhanó víztömeg és látja a madarak forgatagát, ahogy a 200 méteres függőleges sziklafal oldalában a fészkeket építik.

Csak az arányok miatt: a vízesés 198 méter magas

A kilátás a másik irányba is hibátlan

A felcipelt ebéd egy részének elfogyasztása, némi nézelődés és napozás után elindultunk lefelé. Útközben tanakodtunk, hogy mi legyen a szálláshelyünk, valahol aludnunk is kell. Kemények vagyunk, így az eredeti tervnek megfelelően a sátorozás mellett döntöttünk. A másik lehetőség az lett volna, hogy keresünk egy farmot, ahova bekéretőzünk. Érdekes, hogy út közben bárkinek mondtuk, hogy ez a terv, mindenki a hidegre mutatt rá először. Elvileg tilos kempingezni a szabadban Izlandon, ennek ellenére Sóley, a trénerünk, aki tősgyökeres izlandi, azt mondta, hogy ő ugyanezt csinálta nem olyan rég. Ezzel csak felbátorított minket, úgyhogy a vízesés környékén kerestünk egy placcot.

Találtunk egy félreeső részt, amelyet puha moha borított, így biztosak lehettünk abban, hogy a kényelemmel nem lesz gond. Ez így is volt, nem úgy a hideggel. Éjszaka tiszta volt az ég és a hőmérséklet -4 °C környékére süllyedt, amely 2 macskanadrágon, 3 gyapjú pólón és a pehely hálózsákon keresztül is belénk marta a fogát. A tervünk az volt, hogy éjjel megnézzük a sarki fényt, azonban annyira fáztunk, hogy egyikőnknek sem volt kedve kibújni a meleg vackából. Szerencsére van még lehetőségünk megnézni.

A szálláshelyünk egyébként a másnapi túraútvonalunk kezdeténél volt, így reggel, miután is összepakoltunk és kicsit kiolvadtunk, 10 lépés után az ösvényen voltunk. Az út errefelé nem úgy van jelölve, ahogy azt otthon megszokhattuk, nem használnak felfestéseket, hiszen nem nagyon van fa, amire festhetnének, a kövekről pedig a zord idő hamar lekoptatná a jelzést.
 

Fontos szabály: ne pakolj egymára köveket random helyeken, mert ott így jelölik az ösvényt

Az út nem volt veszélytelen. Izlandon április közepe még a tél vége, főleg a sziget parttól távolabb eső részein. Emiatt utunkat számos alkalommal keresztezték hófödte völgyek, amelyek alatt sokszor már csordogált a patak. Sajnos ezekre nem számítottunk, így bizony kockáztattunk, mikor ezeken átvágva folytattuk utunkat. Elhaladtunk két tó mellett is, amelyek a nyári időszakba biztosan fenséges látványt nyújtanak, azonban a hideg széltől átfagyva bennünket nem nagyon hatott meg a jeges felszín. Alig vártuk, hogy elkezdjünk ereszkedni az út második felén. Az ösvényt sokszor takarta hó, így többször kellett egy felderítőt előre küldeni, hogy lát-e kőrakást valamerre.

Szerencsénkre délután a nap ránk mosolygott és némi meleggel ajándékozott meg, amire szükségünk is volt. 12 kilométer után elérkezett a várva várt lejtmenet is. A hátralévő kilométereket csodálatos panoráma kísérte a horizonton és mocsár a talpunk alatt. A finom vulkáni hamu az olvadó hóval keveredve trükkös dagonyát alkot, amelynek a felszíne szilárdnak látszik a kövektől, de bokáig lehet benne süllyedni. Szerencsére volt hó, amivel le tudtuk takarítani.

Utunk hegyek között, völgyek között vezetett

A távolban már látszott úticélunk, a 360-as út, amelyen meglepetésünkre nagyon sok hangyaméretű autó szaladgált. Az arányok azt sugallták, hogy bizony még kell tennünk pár lépést a célig. Az túra végén már a földúton is jöttek szembe autók, amelyekkel megpróbáltak a sáros, meredek úton feljutni az általunk már hátrahagyott dombokra. Természetesen nem sikerült, messziről láttuk, hogy beragadtak. Nem véletlen látni mindenfelé hatalmas terepjárókat. Hirtelen eszembe is jutott a trénerünk által mutatott videó, amely az izlandi utak veszélyeire hívja fel a figyelmet emészthető formában tálalva. https://www.youtube.com/watch?v=TGfePqVJE-U

Utunk hátralévő része egy síkságon vezetett, amelyre úgy jutottunk, hogy levágtunk pár kanyart a kijelölt ösvényből. Érdekes felszínformákkal találkoztunk: minivulkánok, hasadékok és megkövült lávafolyamok. Izland, ahol a hegyek születnek- futott át az agyamon. 

A puha mohaszőnyeg kihagyhatatlan pihenési alkalmatosság

Hullafáradtan, kimerülten értük el az utat, amely egyébként a Gullfoss vízeséshez vezet. De az majd egy másik akció lesz. Nagy puffanánással landolt a hátizsák az autópihenő aszfaltján, ahova éppen kilyukadtunk. Hihetetlen mázli, ami ezután következett: az első autó, amelynek intettünk, megállt. Egy kanadai lány, Natalie, vezette, aki, mint megtudtuk, 16 napos roadtrippen van épp és hétfőn utazik haza. A mázli másik fele az volt, hogy ő is Reykjavikba tartott. Egy percet sem vártunk a fuvarra. Amire szeretném felhívni a figyelmed, az a tendencia, ami ebből a röpke kirándulásból látszik körvonalazódni: habár az izlandiak kedvesek és segítőkészek, három megálló autóból egyik sem volt az. Persze egy alkalomból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de azért elgondolkodtató.

A következő napok a táborra való felkészüléssel valamint a túrafelszerelés tisztogatásával fognak telni. Legalábbbis terv szerint, de ki tudja ;)