Utolsó bejelentkezésem a Stóra-Sandfell lovasfarmról történt, épp az első pihenőnapunk előtt. Az a bizonyos pihenőnap nem egészen a terveknek megfelően alakult, de így sem panaszkodhattunk. Reggel, mikor megérkeztünk Egilstadir városka uszodájához, egy nyakig festékes úriember közölte velünk, hogy az uszoda zárva van egy hétig felújítás miatt. No nem baj, a városka mellett van egy kis vízesés, a Fardagafoss, gondoltuk ott elütjük az időt.
A vízesés nem is volt olyan pici, mint azt hittük. Ha valaki Izland vízeséseiről olvasgat, akkor biztosan az első 10 között talája a Saeljalandfoss-t, mely híres arról, hogy be lehet sétálni a vízesés mögé. Több ezer fotó kering róla a neten, így én nem tettem fel még egyet, teljesen felesleges. Viszont kevesebben tudják, hogy nem ez az egyetlen vízesés, ami mögé könnyedén besétálhat az ember. Mi sem tudtuk, így a Fardagafoss igazi meglepetésként ért bennünket. Sajnos azt megmutatni, hogy milyen volt a kilátás, nem tudom, mivel a még megmaradt jég eltakarta azt.
Árnyékban még tél van
Ezzel a kis túrácskával jól kifárasztottuk magunkat, így miután hazastoppoltunk délután négykor, levezetésként az egyik önkéntessel nekiugrottunk a Sandfell hegynek, amely 1150 méter körül van magasságban. 400 métertől egyre több hóval találkozik az ember, 700 méter felett pedig gyakorlatilag teljes a hótakaró a hegy tetején. De ez nem tántorított el bennünket, mivel nem volt csúszós a felszín a tavaszi olvadás miatt. Viszont szeles annál inkább. Az erős szél miatt minden egyes pihenőnél pár pillanat alatt fázni kezdtünk, így nem volt időnk gyönyörködni a kiváló panorámában.
Szerencsére a nap azért kicsit melegített bennünket
A mászáshoz nem szokott mászótársam másnap reggel moccanni nem bírt. De sajnos a munka folytatódott, ami ráadásul nem volt túl könnyű: árokásás, sóder lapátolás, föld egyengetés. Ugyanakkor örülök annak, hogy a fáradtság ellenére senkit nem kellett kifejezetten unszolni arra, hogy a munkáját igényesen végezze. Természetesen arra figyeltem, hogy a legenergikusabb kapja a kicsit nehezebb feladatot, míg a fáradtabbak a könnyebbeket. Így volt akinek lócitromrugdosás maradt :) Igen, ahol géppel nem tudták a tavalyi lókakit elteríteni, ott bizony emberi erővel kellett a kupacokat elgyengetni. Jó móka volt.
Ugyanakkor a hoszt környezethez való vizsonya nem sokat javult a tábor alatt. Amikor a nyaralók mellé a mosogató vizét elnyelő víztartályt egy kiürült 20 literes dízelolajos kannából kellett legyártanom, akkor észrevettem, hogy az egyik ballonban még volt kb. fél liter. Megkérdeztem a hosztot, hogy hova öntsem. Csak önts ki a földre! - vágta rá gondolkodás nélkül, szinte számára természetesnek tűnően. Ennyire hülye nem lehet valaki - futott át az agyamon, miközben kisebb sokkot kaptam a hallottaktól. Természetesen nem tettem meg, beleöntöttem a traktorba. Oda ahová való.
A tábor során megtudtam még azt is, hogy a veszélyes hulladéknak számító festékesvödröket elássák valahova a több mint 1000 hektáros farmon. Csak hogy egy kis pénzt spóroljanak. Ugyanakkor a farmon lévő rendetlenség miatt sokszor azt sem tudták, hogy milyük van. Többször meglepődtek mikor pakolgatás során találtunk valamit, amit már rég elfelejtettek, hogy megvettek.
Ugyanez a rendezetlenség érződött sokszor a munka során is. A következetlenség miatt több munkát kétszer is el kellett végeznünk, mert nem gondolták végig, hogy az egyik lépésnek milyen hatása lesz a következőre. Ezt természetesen az önkéntesek is érezték, fel is mordultak, végül nekem jutott a feladat, hogy a csapatot képviselve kifejezzük nem tetszésünket. Ez azonban csak az utolsó napok egyikében ért meg bennünk, így nagy hatással nem volt ránk nézve, de reméljük, hogy a fogadó család tagjai érezték, hogy valamin változtatniuk kell.
Ezek az apró tüskék azonban nem akadályoztak meg bennünket abban, hogy a maradék szabadnapjainkon jól érezzük magunkat. A következő ilyen napon Seydisfjördur felé vettük az irányt. A városka nem túl nagy, ugyanakkor az első pillantás a hegyekből a fjord tövében elhelyezkedő apró házakra azt az érzést kelti az emberben, hogy egy igazgyöngyöt talált.
Seydisfjördur, a nyugodt kis falucska az óriások lábánál
A város környékén számos kirándulási lehetőség és látnivaló található. Mi elég későn érkeztünk meg, így csak egy rövidebb túrácskát választottunk, de az is óriási élmény és felüdülés volt. A túra elején fel kellett kapaszkodnunk a fjord oldalába, ahonnan a panoráma egyszerűen mesés, szinte már giccsesen filmbeillő. Sajnos arra nem volt időnk, hogy a fjord végén fészkelő lundákat meglátogassuk, de így sem volt hiányérzetünk.
Az utolsó szabadnapunk során ismét a szerencsére bíztuk magunkat. Korábban már írtam arról, hogy elgondolkoztató, hogy stoppolás során szinte soha nem találkozunk izlandival. Ez most sem volt másképp. A Hengifoss nevű vízeséhez vezető úton egy betelepült német lány, hazafelé egy izraeli pár, majd huostoni srácok voltak a segítségünkre. Időközben megértettem miért van ez: Izland lakossága 320000 fő. Ők fogadják idén nyáron a közel kétmillió turistát. Ennek az áradatnak az izlandiak csak részben tudnak örülni. Természetesen az anyagi része jól jön az országnak, ugyanakkor a turisták jelentette környezeti terhelés próbára teszi azt. Tudtommal éppen emiatt a turisták számának korlátozásán törik a fejüket. Valami hasonlót szeretnének bevezetni, mint Új-Zéland.
Maga a vízesés hozta a normát: lenyűgöző, erőteljes, gyönyörű és hideg
Az utolsó szabadnapunk a hazautazás előtti napra esett, így a vízesés után nekiláttunk a pakolásnak és a búcsúzásnak. Ez egy kicsit hosszúra sikerült, így aztán hajnali 2:37-kor sikerült lencsevégre kapnom a felkelő napot.
Pár óra alvás után reggel 8-kor fáradtan ültünk autóba, ami nem volt túl jó egy 650 km-es út előtt. Ezúttal az északi partot választottuk, mivel távolságban semmi különbség nem volt a délihez képest. Én vezettem, ami Izlandon kicsit nagyobb figyelmet igényel, mint otthon. Az útviszonyok gyorsan változhatnak, az út néhol keskeny és bizony a szél nagyon erősen löködheti az autót, így kapaszkodni kell a kormányba rendesen.
Utunk során beiktattunk pár megállót. Az egyik ilyen a Dettifoss, amely hivatalosan Európa legerőteljesebb vízesése. Igen, egy újabb vízesés. De ez egy kicsit más és ez egy kicsit másképp gyönyörű. Ereje valóban letaglózó.
A kép természetesen semmit nem ad vissza
Vezetés közben sem unatkozik az ember
Essen néhány szó a lovakról is hamár egyszer lovasfarmon jártunk. A farmon 3 alkalommal volt lehetőségünk lovagolni, általában este 10 óra után. Ez meglepő lehet, de az évnek ebben a szakában gyakorlatilag már soha nincs sötét, így a tájékozódással nincs semmi probléma. Ráadásul a lemenő nap, illetve az „éjjeli” fények csodás színeket kölcsönöznek a tájnak. Gyakorlatilag belelovagoltunk egy festménybe.
Éjjel 11:30
Én egy furcsa lovat kaptam. Egy állatsimogatóból befogadták, ahol nem kapott rendes nevelést. Emiatt kicsit csökönyös és nehezen kezelhető, de jól összebarátkoztunk a végére. Tudatni kellett vele, hogy ki a főnök, ha rakoncátlankodni kezdett, utána nem volt vele probléma.
Ezek a lovaglások visszaadták az életkedvünket, amit a nehéz munkával elvettek tőlünk. A két hét alatt, amit ott töltöttünk, ezek voltak a legszebb órák. Habár az izlandi ló kicsi, így sokszor leért a lábam :)
Egyik délelőtt egy lovasbemutatóra is eljutottunk. Nagy izgatottság uralkodott el rajtunk, mikor a hoszt szólt, hogy másnap bemutató lesz egy közeli ügetőn, ha érdekel bennünket, akkor a munka helyett elmehetünk. Többet se kellett mondania. Az egész rendezvényen voltak körülbelül 15-en, amiből 7 ló volt. Volt egy kutya is. A hangulat családias volt, de eléggé élveztük, mivel igazán mély bepillantást nyerhettünk az izlandi lovaskultúrába.
Panorámás kifutó
Most egy hosszabb szünet következik a következő táboromig. Ezúttal ismét Reykjavíkban leszek, egy bálnavédelemmel foglalkozó szervezetnek fogunk segíteni rendezvényszervezésben és ilyesmikben. Izgatottam várom!
A két hét alatt Reykjavíkban kitört a nyár, zöldbe és virágba borult minden. A 15 fokos kánikulában az izlandiak tangapapucsban és pólóban lófrálnak. A város pezseg az élettől. Az egész éjszakás világosság miatt az emberek nem érzik szemükön az éjszaka súlyát. Június 21. környéki napokban ha szerencsém lesz, akkor megpillanthatom az éjféli napot, azaz amikor a nap nem megy le és izgalmas színekkel festi meg az eget.
Addig még bizonyosan jelentkezem a szünetben töltött időről és a táborra való készülődésről. Bless bless!
Utolsó kommentek