Greenways

Pár napja nem írtam és hirtelen nem is tudom hol kezdjem. A hétvégénk mozgalmas volt, de azóta sem unatkoztunk. Vasárnap folytatódott a kirándulásunk a déli parton.

Az előző nap fáradalmait (http://greenways.reblog.hu/a-kek-otven-arnyalata) szerettük volna kipihenni, ezért úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Víkben és annak környékén töltjük. De csak miután jól kialudtuk magunkat.

Körülbelül 11 órakor érkeztünk a valószínűleg véletlenül városnak nevezett Víkbe. Alig 300-an élnek ott, persze nyáron a túristák megdobják ezt a számot. Autónkat a híres templomocska tövében hagytuk, innen indultunk utunkra. Először az Izlandon híres IceWear márka helyi gyáregységét látogattuk meg. Kicsit erős túlzásnak éreztem, hogy a plakáton ingyen gyárlátogatást kínálnak, miközben az egész annyiból áll, hogy a bolt részleg felől rá lehet látni a raktár és a gyártórészleg egy kis hányadára. Tipikus túristacsalógató.

Miután végigtapogattuk az összes puha gyapjúpulcsit, amelyeket kisebb vagyonért árulnak, elindultunk, hogy Reynisfjall tetejéről csodálhassuk meg a kilátást. A magaslat megmászása nem kíván különösebb erőfeszítést senkitől, mivel egy salakos út vezet a hegy tetejére. 

Habár Izladon a csodás panorámák folyamatosan lekötik a figyelmünket, néha érdemes a lábunk elé is nézni

Szerencsére szélcsendes nap volt, így csak az enyhe tériszonyommal kellett megküzdenem, mikor lekukucskáltunk a 200 méteres függőleges sziklafal tetejéről, ahonnan sirályok hada bámult ránk vissza. Az embert semmi nem választja el attól, hogy szó szerint egy lépéssel közelebb kerüljön Istenhez. A kilátás csodálatos, de veszedelmes.

Azok a kavicsok közel 200 méterrel lejjebb vannak (Fotó: Yuulim)

Csalódottan konstatáltuk, hogy a hegy túloldalán lévő híres és a hivatalosan is fekete homokos partnak nevezett partszakaszt (Fjaran) nem tudjuk innen megközelíteni. Viszont láttuk, hogy vezet oda aszfaltos út, így már tudtuk is mi lesz a következő célpontunk. 

Április vége van, mégis érezni már a túristaáradat első hullámait. Rengeteg ember sétálgatott lent a parton, nehéz volt élvezni a dübörgő hullámverést. Ettől függetlenül különleges élmény a bazaltorgonák árnyékában üldögélve csodálni a több méteres hullámok erejét, kacagni az óvatlan túristákon, akik a focistákat megszégyenítő térdemeléses futással szaldtak a nagyobb hullámok elől mielőtt megtelik a bakancsuk. 

A hullámok által keltett pára csodásan frissé varázsolja a levegőt

Pihenés, na az nem jött össze vasárnap sem, így hétfőn reggel kínok között ébredtünk. Sajnos a folytatás sem volt jobb. A répaföldeken az eddig elmaradt répasorokra kellett a műanyag fóliafeszítő csöveket. Ez rendben is volna, ha nem egy kövekkel teli vulkanikus talajról lenne szó. Fárasztó, izzasztó és hólyaggyártó munka. Szerencsére csak négy sor volt, így délután könnyebb kertészkedéssel folytathattuk a munkát. 

Megkérdeztem Hrönn-t, hogy mit csinálnak a zöldhulladékkal. Természetesen tudatában voltam, hogy nem komposztálnak, ami egy farmon elég érdekes, hiszen hely és idő bőven volna rá. Ennek ellenére ő azzal érvelt, hogy neki aztán nincs ideje ezzel foglalkozni. De hiszen csak egy másik kukába kellene gyűjteni a konyhai hulladékot és azt ráborítani a kupacra, amit évente 1x kell átforgatni, ami nem lenne nagy munka nekik, hiszen rengeteg gépük van erre a célra. Kitérő testbeszéd: szem a fölre, fej jobbra el. Éreztem, hogy ezt nem kellene tovább erőltetnem, de hátha a gondolatmagocskát sikerült elültetnem.

Este Bergur szólt, hogy a következő napunk szabad, mivel nekik két napra Reykjavikba kell menni, úgyhogy ha szeretnénk elmenni a Westman Island-re, akkor hajrá.

Így is lett, vagyis majdnem: kedden, a 7 órai kelés és a gyors reggeli majd az öreg Honda 40 perces kínzása után csalódottan hallgattuk a jegypénztáros néni mondatait, miszerint sajnos kedden és szerdán a kompot karbantartják, így nincsenek járatok. Újratervezés. 

Na nem baj, így van bőven látnivaló - mondtam a kis csapatnak és neki is vágtunk, hogy felfedezzük magunknak az 1973. november 24-én üzemanyaghiány miatt kényszerleszállást végrehajtó amerikai repülőgép viharvert roncsait. A balesetet szerencsére mindenki túlélte, ezt azonban a buddhista Yuulim nem tudta, így egy nagyon különleges és mély pillanatnak lehettem tanúja: imádkozott a halottakért a repülőgép tövében.

Talán az első túrista, akinek eszébe jutott adni is valamit

A korai kelés miatt úgy döntöttünk, hogy ebéd után pihenünk egyet odahaza. Délután azonban ismét felkerekedtünk és meglátogattuk a Secret Pool-t (Seljvavellir pool) , azaz a titkos fürdőt, amely nem más, mint egy 1923-ban a helyiek számára épített termálvizes medence egy kanyon mélyén elrejtve, amelybe közvetlenül folyik bele a hegy belsejéből feltörő termálvíz. 

Sajnos titkosnak már nem igazán nevezhető, miután épp érkezésünkkor távozott egy busznyi angol túrista, de még így is tucatnyian maradtak a medencében. Télen valóban elhagyatott hely lehet, de így a szezon kezdetén már nehéz kifogni azt a pillanatot, amikor egyedül élvezhetjük a hely különleges hangulatát.

A medencét a helyiek évente egyszer tisztítják. Ez valószínűleg legutoljára még tavaly lehetett, mivel a víz leginkább egy tál spenóthoz hasonlított. Ennek ellenére kellemesen elidőztünk. Bizonyára a kilátás feledtette velünk az egyéb problémákat.

Kellemes uszodai díszlet