2016. április 3. ---> a nap mikor könnyek között elbúcsúztam az otthon maradtaktól és belevágtam életem talán legnagyobb kalandjába. Persze a jövőt az ember nem ismeri, akármennyire is szeretné.

Tömeg a reptéren; az utóbbi idők szörnyűségei miatt önkéntelenül nézelődünk és kerüljük a zsúfoltságot. A járat 13:55-kor indult, szóval 12:30-kor a biztonsági ellenőrzés után még bőven maradt időm, hogy felvegyem a kapcsolatot egy Szlovák lánnyal, akinek az uticélja ugyanaz: Izland.

Miután átestünk a formaságokon, mindketten egyetértettünk abban, hogy olyan gyorsan történt a projektkiírás majd a kiválasztás (EVS projekt, lásd előző poszt), hogy egyikőnknek sem volt ideje igazán felkészülni arra, ami itt ránk vár. Az az érzésem a mai napig, hogy ez egész valaki mással történik, nem velem.

Kellemes út volt, néhány kátyúval az úton. A tejfehér felhőkön kívül gyakorlatilag semmit nem láttunk, de azért Izland megmutatta magát az érkezésünk tiszteletére.

Nekem ez az látvány jutott a baloldali ablakból.

Az élet humora kegyetlen néha. Ha az ember ablak mellé szóló jegyet kap egy Izlandra tartó járaton, akkor áldozzon kicsit arra, hogy az az ablak a jó oldalon legyen és ne dőljön nyugodtan hátra a karosszékben. Persze nem panaszkodom, elvégre 5 hónapig nézegethetem a másik oldalt.

A megérkezés zökkenőmentesen indult: a busz időben és oda vitt ahova kellett. Furcsa dolog, hogy nem tudunk elég messzire menni az egyes nemzetek közötti viszályok, sérelmek elől: egy román sofőr fennhangon szidta korábbi magyar utasát, majd miután kiderült, hogy többedmagammal szintén magyarok vagyunk a buszon, nem győzött mentegetőzni. Persze ez után már szóba került Erdély is... Hihetetlen, hogy az emberek mennyire nem tudnak elszakadni a dogmáiktól.

Emlékszem egyszer egy balatoni vásári forgatagban elkeveredtem a szüleimtől és rendkívül meg voltam szeppenve. Pont ugyanezt éreztem mikor megérkeztünk a szállásunkra Reykjavikban, ahol 5 önkéntes fogadott minket, akik már hónapok óta itt vannak. Gyakorlatilag belecsöppentünk egy összeszokott csapatba, egy megszokott rutinba, szokások már elsimult tengerébe. 

Megszoksz vagy megszösz!-szól a mondás, nem véletlen. Legszívesebben elbújtam volna a takaróm alá (ha lenne) és sajnálgatnám magam. Tisztában vagyok vele, hogy az eddigi kényelmes életemet ezután meg kell osztanom akár 10 önkénetessel, és ez bizony nem lesz könnyű, de mindenképpen hasznos élettapasztalat.

Előfeszítésnek nevezik azokat a képzeteket, amelyekkel azokról a dolgokról rendelkezünk, amiről mások meséltek vagy hallottunk róluk. Így van ez Izlanddal kapcsolatban, vagy legalábbis Reykjavikkal. Nem felejtem el kollégám kérdését, miszerint miért ide jövök önkénteskedni, hisz az Izlandiaknak nincs szükségük az én környezetvédelmi tudásomra, tapasztalataimra, pláne nem segítségre. Sajnos az első séta a városban kiábrándító volt:

​Szemetelnek, nem kicsit!

Valószínűleg a problémák nagy részét a turisták okozzák, de ettől függetlenül  a városban meglepően sok környezetvédelmi hiányossággal találtam szembe magam. Ezek közül az egyik legmeglepőbb, hogy a komposztálás mennyire nem elterjedt módszer, ill. óriási mennyiségű étel végzi a hulladéklerakóban.

A mai napon elkezdődött az úgynevezett "On arrival training", mely 4 napos. Célja, hogy összekovácsolja az önkénteseket és segítsen felkészülni a leendő feladataink ellátására. Erről azonban a következő posztomban mesélek, de előzetesen elárulom, hogy egy nagyon izgalmas és tanúlságos napon vagyok túl, amely nem csak a többiekről adott új ismereteket, hanem önmagamról is.

Addig is egy kis csemege, hogy ne csak rosszat hallj Izland fővárosáról:

A város fölé magasodú hegyek fenséges látvánnyal ajándékozzák meg az ide látógatókat.